Országos Magyar Vadászkamara (OMVK)Országos Magyar Vadászati Védegylet (OMVV)

Vadászati kultúra

„Csillagok között fényességes csillag”

E szavakkal „idvezli” a régi magyar énekszerző I. László királyunkat (1046. június 27. – Nyitra, 1095. július 29.), a magyar lovagkor mintaképét, pogány ízű mondák és legendák vitézét, egykor a legnépszerűbb magyar szentet.

László (uralkodott: 1077–95) 49 éves és a soron következő keresztes hadjárat kiszemelt vezére volt, amikor az unokaöccsével, Kálmánnal, a későbbi „könyves” királlyal folyó viszálykodás közepette szélhűdés érte. 1095. július 29-én halt meg. Halálát követően kultusza szinte azonnal virágba szökkent. Sírja csodatévő zarándokhely lett, mondák és legendák fonták be már életében is legendássá nőtt alakját. Szentté avatását azonban csak III. Béla kezdeményezte 100 év múlva. III. Celesztin pápa az ő kérésére két bíborost küldött, hogy a király nagyváradi sírjánál történt csodákat felülvizsgálják. Miután több csodás gyógyulás szemtanúi lehettek, egy égi jel végképp meggyőzte az olasz csodaszakértőket. 1192. június 27-én, déltájban, a váradi székesegyház fölött fényes csillag gyúlt ki, s ott lebegett a magasban két órán át. László napját a szokástól eltérően azóta sem halála, „égi születésnapja” évfordulóján üljük, hanem június 27-én, a csillagjelenés napján. (Jankovics Marcell: Jelkép-kalendárium)

Középkori legendáink szerint a templomalapítás számos esetben isteni beavatkozás, csodás jelenés következménye. Különösen jellegzetes a templom, kolostor helyét kijelölő vezérlő szarvas motívuma, amely vadászó királyokat, főurakat, vadonban buzgólkodó remetéket csal maga után, s az arra alkalmas helyen váratlan jelekkel, agancsán égő gyertyákkal, agancsa közt tündöklő kereszttel jelzi, hogy nem közönséges vad, hanem mennyei küldött, Isten angyala; üldözői elől itt eltűnik, ők pedig a jelenés hatására emelnek e helyen templomot. A középkorban főként a francia (kelta) és a bizánci hagyományban eleven motívum; magyar királyok, szentek, országnagyok alakjához kapcsoltan is sűrűn felbukkan. Szent Gellértnek szarvas mutatta meg a Bakonybélben létesítendő kolostor helyét. Anonymusnál gímbikát üldözve bukkant Bors vezér Bars, majd Borsod-Zólyomvár helyére. Talán csak kevesen ismerik, hogy Árpád-házi Szent László királyunk nevéhez is fűződik hasonló történet. Felbukkan a motívum Szent László legendájában Nagyvárad alapításával kapcsolatban is, legjellegzetesebb azonban a váci székesegyház alapításának története, amint azt a Képes Krónika előadja (124. fej.), sőt képen is bemutatja. Itt a vadászó testvérpár, I. Géza és Szent László űzi a csodálatos állatot, mint egykoron Hunor és Magyar a Meótisz vidékén üldözte a csodaszarvast vagy az obi-ugorok két mitikus (pasztër) állatvadásza a maga jávorszarvasát, mígnem új hazájukba találtak. Így a váci legendában is mintha a magyar hagyományban gyökerező és keresztény formában Árpád-házi királyainkra átruházott mondai elemmel találkoznánk.

A váci egyház megalapításának legendáját naptárunk ugyan nem rögzíti, de története mégis idekívánkozik a sorba. A Képes Krónika elmondja, hogy a Salamonnal való küzdelem során, Mogyoród tájékán „...világos nappal mennyei látomás jelent meg Lászlónak. Odaszólt bátyjához, Géza herceghez: Láttál valamit? Felelé az: semmit. Mondotta ekkor Szent László: amidőn itt álltunk, és tanácskoztunk, íme az Úr angyala leszállott az égből, kezében aranykoronát hozott és a fejedre tette. Nyilvánvaló ebből, hogy minékünk adatik a győzelem. Úgy is történt. A bokorból menyét szalad föl lándzsáján, majd ennek hegyéről László mellére ugorva jövendöli a diadalt. Géza erre megfogadta, ha a látomás teljesedik, a Szűzanya tiszteletére egyházat épít. Géza koronázása után öccsével, Lászlóval elment arra a helyre, ahol az angyal megjelent. Amikor ott állottak Vác alatt, ahol most Boldog Péter apostol egyháza van, egy szarvas jelent meg nekik, agancsa tele égő gyertyákkal; eliramodott előlük az erdő felé, és lábát azon a helyen vetette meg, ahol most a monostor van. A vitézek rányilaztak, mire a Dunába szökkent, és többé nem látták. Ennek láttára szólott Szent László: bizony, nem szarvas volt ez, hanem Isten angyala. És válaszolá erre Géza király: Mondjad, kedves öcsém, mit jelentettek az égő gyertyák, miket a szarvas agancsán láttunk? Felelt Szent László: Nem agancsok voltak azok, hanem szárnyak, nem is égő gyertyák, hanem fényes tollak, lábát pedig azért vetette meg ott, mivel megjelölte a helyet, hogy ott építsük fel a Boldogságos Szűz egyházát, s ne másutt!” Hát így is esett… (A nép arról is tudott, hogy László imájával bölénycsordát és szarvasokat varázsolt éhező serege elé, és lándzsájával, miként Mózes a pusztában, a szomjazóknak vizet fakasztott a kősziklából.)

Szent László megkoronázása

Ezt az értelmezést támogatja a lengyel legenda is, amely a Łysa Góra hegységben levő Szent Kereszt bencés apátság alapítását ugyancsak két vadász, a magyar Szent Imre herceg és nagybátyja, Boleszláv csodálatos szarvasvadászatával hozza kapcsolatba. A képzetkörben egyébként a középkor némely templomalapító vadászszentje is szerephez jut, akinek legendáiban a csodás szarvasjelenés motívuma szintén helyet kapott. Ilyen Szent Eustachius, akinek tiszteletére Csepel mellett, Csúton V. István alapított templomot és premontrei kolostort, s ilyen Szent Hubertus, a nógrádi Garáb premontrei prépostságának védőszentje is...

 

Viharra dördült az ég alja távol.

László morzsolta a szent olvasót,

aztán letette s a vén bibliából

halkan, hívőn deákul olvasott.

 

Hálát adott, hogy jámborak a népek,

s kihalt az elhagyott pogány berek.

Szavára villám lobbant és setét lett,

az arca elsápadt s megreszketett.

 

És messze az ég kékes, ferde, kancsal

tüzét veté el a felhőn vadul,

úgy, mint midőn még háborgott Hadúr.

 

S vér-csapta szüggyel a fényködbe fent

a karcsu gím könnyezve megjelent,

halálra válva, lángoló aganccsal…

(Kosztolányi Dezső: Szent László jelenése)

 

„Szinte állandóan a tenyerén hordja, kardja élén hordja az életét: minden pillanatban kész odadobni azt egyháznak, hazának, egyeseknek – mindennek és mindenkinek, akikben, amiben azt a két szentséget látja testet ölteni, amelyért élt: a magyar ügyet és az Isten ügyét” – írja róla Sík Sándor. Egész élete, eljárásai, intézkedései a szentség jegyét viselik magukon. Már a krónikás is úgy jellemzi, mint aki ,,...mindenkor rugalmas volt és szelíd. Vigasztalta a bajtól sújtottakat, fölemelte az elnyomottakat, az árvák kegyes atyja volt. Az ország minden lakosa csak kegyes király néven emlegette. Egyik legszebb jellemvonása a megbocsátás volt. Salamont nem büntette meg a kor szokása szerint, csak fogságra vetette egy időre, s ő maga folyvást imádkozott Salamonért, hogy térjen meg Isten törvényéhez.” Az ének László külsejét sem győzi dicsérni:

 

„Te arcul tellyes, szép piros valál,

Tekéntetedben embereknél kedvesb,

Beszédedben ékes, karodban erős,

Lám, mendent te ejtesz, ki teveled küzdik.

 

Tagodban ékes, termetedben díszes,

Válladtul fogva mendeneknél magasb;

Csak szépséges császárságra méltó,

Hogy szent korona téged méltán illet.”

 

Éppígy kitűnt lelkével. „Testedben tiszta, lelkedben fényes, szívedben bátor, miként vad oroszlán.” Amikor tehette, szeretett félrevonulni és imádkozni. Imáinak hatásossága nyilvánul meg az alakját körülfonó legendákban is: az üldöző ellenség előtt a szikla meghasad, éhező katonái táplálására szarvascsordák jelennek meg, imájára víz fakad a sziklából, az ellenség elé dobott pénzei kővé változnak... Ugyanígy lesz ,,Szent László füve” gyógyír a betegség ellen.

Nem csoda, hogy híre a határon túl is elterjedt, benne látták a kor egyik legszebb lovageszményét, s kiszemelték a keresztes hadak vezérének. Erre azonban nem kerülhetett sor, mert 1095. július 29-én az örökkévalóságba költözött. Egy ideig a somogyvári monostorban nyugodott „boldog teste” (Arany János), később Váradon helyezték végső nyugalomra.

Kultusza halála után hamarosan kifejlődött. Tulajdonképpen maga a nép avatta szentté, mielőtt az egyház hivatalosan megtette volna. Seregestől keresték föl sírját, nemcsak a gyógyulást, vigasztalást óhajtók, hanem a vitában álló peres felek is. A csodás gyógyulások híre gyorsan terjedt. A szent király ereklyéibe vetett bizalom egyre növekedett; szokássá vált, hogy itt döntsenek el nagy fontosságú pereket, és László oltára előtt tegyenek esküt. Itt tartották az 1134. évi nemzeti zsinatot, s itt döntötték el egy alkalommal a zágrábi püspök perét is. Ezek után az egyház hivatalos lépése sem váratott soká magára. III. Béla király sürgetésére III. Celesztin pápa 1192-ben László királyt a szentek sorába iktatta.

A szent lovagkirály hatása népe körében az idők folyamán csak növekedett, egyesek szerint még Szent Istvánét is felülmúlta. A nagyváradi székesegyház előtt állították föl híres lovasszobrát, a Kolozsvári testvérek alkotását, amely – az ének szerint – „fénylik, mint a nap, ragyog, mint az arany: Nem elégszik senki tereád nézni.” Állítólag ennek mása a győri székesegyház hermája, amely fenséget, erőt s egyúttal nyájasságot is sugároz; ez volna a szent király igazi arca. A mindig győzelmes „Bátor László” lett a katonák védőszentje, nevének oltalma alatt vonultak a csatába, s ez volt a csatakiáltásuk: „Szent László, segíts!” 1684-ben, a törökök elleni fölszabadító háború idején, egy külföldi fültanú elbeszélése nyomán följegyezték, hogy a katonák a tábortűznél „félóráig zenéltek és magyar víg dalokat mondottak Szent László tiszteletére, kinek épp aznap ünnepe volt”, tehát tisztelete még akkor is elevenen élt!

Szent László hermája

Vajon miben volt a varázsereje? Talán Prohászka Ottokár fogalmazta meg legkifejezőbben: „A magyar eszmény Lászlóban lett kereszténnyé és szentté... A kereszténység ezentúl már nemzeti életté, a keresztény király a nemzet hősévé lett.” Ilyennek érezte és tudta az énekszerző is

 

Idvezlégy, kegyelmes Szent László kerály!

Magyarországnak édes oltalma,

Szent kerályok közt drágalátus gyöngy,

Csillagok között fényességes csillag!

 

Szentháromságnak vagy te szolgája,

Jézus Krisztusnak nyomdoka követi;

Te szent léleknek tiszta edénye,

Szűz Máriának választott vitéze.

 

„Istenünk, aki Szent László királyunkat, a te hitvallódat csodálatos könyörületességeddel a vétekből a bocsánatba, s mert igaz volt, a dicsőségbe vitted föl, kérünk, add, hogy aki kormányzónk volt a földön, pártfogónk legyen a mennyben!”

 

Gellér Tibor

<< Vissza a cikkekhez

Aktuális lapszámaink

Ne maradjon le az érdekességekről!

Megrendelem