Három éve ilyenkor jelent meg a Nimródban az alábbi írás, amelyből tisztán kiderül, hogy a vadászterületen élő hivatásos vadász jószágát dézsmálni rendkívül illetlen és életveszélyes vállalkozás.
Most értem vissza a „szaghagyó” körömről. Egy szarvasborjú zsigereit húztam körbe a portán, elrendezem a színteret – itt, a konyhaablaktól ötven méterre…
De mit is akarok az udvar közepén egy halom zsigerrel? Azt hozzá kell tennem, hogy tanyán élünk, a falutól egy jó kilométerre, a vadászterület közepén… Bár ez még mindig nem magyarázat arra, hogy miért is kell itt „leshelyet” létesítenem a konyhaablaktól ötven méterre… A porta fűnyírásáért felelős ez a két tucatnyi birka – amelyik épp itt bámészkodik körülöttem. Szóval a birkáink, pontosabban az anyajuhaink éppen most vannak ellőfélben, és ma reggelre bizony az egyik báránynak lába kélt – valamiféle ragadozó meglovasította az éjszaka. Három nappal vagyunk telihold előtt, az idő tiszta, úgyhogy hosszú téli éjszaka vár rám…
Lassan kilenc óra, most nézek ki negyedszer az ablakon. Kissé borús lehet az ég, nem túl kontúrosak a vonalak, de látom a bélhalmot, és… Mi a fene!? Farkas!? – valami magas jószág szimatolgatja jobbról a zsigereket. Hirtelen kiráz a hideg. Magas, fakó állat érdeklődik a zsigerek felől, de nem farkas…. Kutya? Csak az. Közben szólok a páromnak, hogy mi történik. Igen, kutya. Valami kóbor példány lehet. Ez is elvihette a bárányt. Ajjhhh! – nézegetem távcsővel –, olyan vizslás az alakja… Na ne! Sanyi?! A mi kutyánk? Az nem lehet! Hirtelen rosszul leszek, kinyitok a teraszra; a kutya nincs a helyén, a macskák melegszenek ott – kijjebb lépek, hogy odalássak a bélhez, meglámpázom – hát Sanyink ott rázza a farkát – örömében, és mutatja nekem, hogy mit talált! – Csak azt tudnám, hogy a francba tudott kimenni a hátsó udvarba, amikor kerítés választja el?!… Odaszólok neki; a hangomon érzi, hogy rosszat csinált, begörbít, aztán laposkúszásban elindul vissza…
Fél négy van, lehet, hogy erre az éjszakára a kutyás akciónkkal teljesen elrontottuk a renomét – éppen kigondolom, amikor egy hosszú, lapos árny csúszik el a bélkupac és a ház között keresztben. Róka, de hirtelen olyan hosszúnak éreztem, mint az egyhetvenes hullámpala… Akkora vadászláz kap el, mint amit már régen éreztem. Nem nyitogatom még az ablakot, meg kellene várni, amíg nekikezd enni, különben csak elriasztom. Na, most megint érkezik – fentről lefelé –, egyértelműen a bél körül somfordál, de még mindig nem lát hozzá. Feszült – várakozással teli – percek telnek el … elég sok; ugyanis amikor megint ránézek az órára, majdnem öt óra van. Másfél órája volt itt a róka, nem hinném, hogy azóta is figyel valahol… Nem is figyelt! Pirkadatig kitartottam, de már nem nézett vissza a látogatónk.
Na, majd ma este! És igen, meg is érkezett, most „emberibb” időben; este kilenckor eljátszotta a hajnali sompolygást, megint csak nem szagolta meg közelebbről a zsigereket, de én azért végigvittem még egy éjszakányi lúgosítást. A kétéjszakás műszak kissé megviselt, épp a nappaliban szedem összefelé magamat reggel fél nyolckor, párocskám a reggelit forgatja a leshely – akarom mondani, a konyhaablak – előtt, amikor ideszól: – Itt a róka! – Én meg rángatom elő a puskát, lőszert, közben helyet cserélek vele – valóban ott a rókánk a hullámpala mellett, éppen a tüdőt vitte odébb pár méterrel, de már a kinyitott ablakon keresztül célzom, várom, hogy elforduljon – megteszi, célkereszt a lapján… – Durr! – irdatlan nagyot szól a puska így az ablakból, de a rókánk ezt már nem hallja… S, hogy valójában ő volt e „vámszedő”? Az a történet lejegyzéséig még nem derült ki…
Megjelent a Nimród Vadászújság 2021. évi februári lapszámában.