Augusztus első vagy második hetét rendszerint az Alföldön töltöm, ahol a fotózásra kevésbé alkalmas néhány éjszakai órát leszámítva állandóan a pusztát és a mezőgazdasági területeket járom, és az őzek nászát fotózom és filmezem.
Kerékpárral nagy területeket tudok bejárni, és sikerült „kifejlesztenem” a kétkerekű cserkelés fortélyait. Most is, már sötétben kint voltam egy keskeny tarló mellett, ahol előző este megfigyeltem a három agancsszárral ékeskedő őzbakot a sutájával. A bak harmadik agancsszára ugyan csak néhány centiméter hosszú volt, de ezzel a kis különlegességével egyből beírta magát a szívembe. Szerettem volna megfotózni őt és a sutáját az üzekedés során.
A tarló mellett egy keskeny kukoricatábla húzódott. A pirkadat fényei mellett már sikerült annyit látnom, hogy a bak tőlem nagyjából 200 méterre feküdt, közel a kukoricatábla széléhez. Ekkor kezdődött a fotózás egyik legizgalmasabb része, a cserkelés, vagyis, hogy minél közelebb jussak a vadhoz, anélkül, hogy felhívnám magamra a figyelmét. A kukoricaszárak mentén előszőr még lépkedve, majd az utolsó 50 métert kúszva tettem meg. Sikerült a kukoricás és a tarló között lévő ekenyomvájatba behasalnom, a szunyókáló baktól nagyjából 20 méterre.
Mikor a horizontra feljött a nap, a bak felállt és belépett a tengeriszárak közé, hogy pár perc elteltével visszatérjen a sutájával és folytassák a nászkörökbe komponált kergetőzésüket. A hajnali nyár illata és az előttem zajló események az időérzékemet teljesen felülírták. Volt, amikor olyan közel szaladtak el mellettem az őzek, hogy az általuk kirúgott földszemcsék az arcomba pattogtak. Hangos zihálásuk és erős illatuk pedig kitöltötte a közöttünk lévő csöppnyi teret, és belefoglaltattam ezáltal a meghitt szférájukba. Egy újabb körnél a bak néhány méterrel előttem borított a sutára. Fotózni nem is tudtam a teleoptika korlátja miatt.
A fotózás közben számos videósnittet is sikerült készítenem, melyekből a hajnali események egy rövid klipjét állítottam össze, hogy az élményeknek egy szeletét át tudjam adni.
