Mea culpa! Azaz, elismerem, „vétkeztünk”, átcsúszott a szűrőn egy nálunk nem megszokott hirdetés.
Nem terhelem a „nyomdafestéket” kifogások felsorolásával (pedig lenne a helyzetet árnyaló tény a tarsolyomban), ami megtörtént, azzal már nem lehet mit kezdeni. Jól tudják ezt a kárörvendők, a tenyérdörzsölő feleselgetők, akik folyamatosan a szálkát keresik lapunk hasábjain, miközben sajátjaikon a gerendát nem veszik észre. Fejünkre is olvasták! Felhánytorgatták! Talán ittak is egy jópofa sört. Egészségükre! Úgy gondolom, a jogos érvelés előtt fejet kell hajtani, tévedni halandó dolog (a szakmáról papolni pedig úgy látszik a vadászatban egyre inkább szakirányú diplomához „kötött” kiváltság), ettől tudunk a nap végén tükörbe nézni. Tudják, abba a jellemzően előszobai vagy fürdőszobai faldíszbe belebambulni egy hosszú nap végén.
Az „Ügy” kapcsán eszembe jutott, hogy kicsit átgondoljam napjaink haditechnikai megoldásait, amelyek már korunk vadászatának egyre inkább normális velejárói. Mondok valami „durvát”: a jelenlegi fiatal vadászok (18–30 éves kor között) számára ez a helyzet már olyan természetes, mint a náluk idősebbeknek a céltávcső, vagy a puskalámpa volt. Azoknak, akik – egyébként velem hasonlóan – nem akarnak ilyen kütyüket, hőkamerát, vagy éjjellátót „bevetni” a vadászatuk során, van egy rossz hírem: a változás szele nem visszafordítható. Ez egyértelmű. A véglegesség érzésével párosul. Gazdasági érdek. Mondhatnám, hogy lesz ez még így se, de a savanyú kommenteket meghagyom azoknak, akik sikamlós pikkelyű halként lubickolnak ebben az imázsban.
Régen sem volt ez másként, mindig voltak, akik a „fejlődést”, vagy éppen a könnyebb sikereket űzték, nem a vadat. A lelkiismertükről csupán egyvalakinek kellett színt vallaniuk, de őt senki sem tudja mikrofon elé szólítani…
Vadászati nagyjaink között is voltak olyanok, akik tollat ragadtak és igyekeztek görbe tükröt mutatni azoknak, akiknek úgymond haladó szellemiségével nem értettek egyet. Ismerik Maderspach Viktort? Hát hogyne ismernék! Napjainkban is elismert „keményfiú”. Na, és utolsó kötetét felcsapták-e már, azt, amelyet halála előtt még sajtó alá rendezett, s amelyről Kittenberger Kálmán az előszavában így ír: „…ennek az értékes könyvnek semmi szüksége ajánlásra.” Nos, a havasok magányos vadásza mindjárt a kötet első értekezésében felteszi a napjainkban is közérdeklődésre számot tartó kérdést: mivel vadászunk? Az itt olvasható okfejtésének a végén az alábbi konklúzióra lyukad ki:
„A puskára szerelt távcső a célzás biztosságát növeli. A fegyver valóságos mérnöki műszerré válik. Nem az én ízlésem! De erről tudvalevőleg nem lehet vitatkozni.
Legfőbb ideje, hogy a találékonyságnak és műszaki haladásnak ezen a téren gátat vessenek. A vadász és a vad közötti egyenlőtlenség előbbinek javára túlságosan fokozódik. Szegény állat a fejlett technikát nem tudja a maga javára érvényesíteni.”
Az 1941-ben véglegesített szöveg és napjaink között 82 évnyi különbség van, de a sorokat olvasva mégsem változott akkorát a világ a vadászat körül, maximum csak az eszközök és a szereplők cserélődtek le, hiszen vitatkozni a témáról kulturáltan ma sem lehet, mert a hangosság egyenlő az igaz érveléssel, s a technika pedig még mindig elsősorban nem a vad javát szolgálja (lásd. drónos szarvascsapat kergetések és „bűn”társaik, mint az esti bikalövés).
De, ahogy régen, úgy ma is vitán felül áll, hogy néha önvizsgálatot kell tartani, és ha hibáztunk, akkor azt el kell ismerni. Erre buzdítok másokat is! Mea culpa!