Bőgés idején, miközben megunhatatlanul, naponta csodálkozunk rá a frissen terítékre került bikák képeire, jó érzés a korábbi évek főidényeiből történeteket olvasni.
A Bánattanyán hagyjuk a kocsit, eléggé erős szél fúj, de legalább leplez valamit a lépteink zajából. Jó lenne megfogni „Tömzsit” Gyulával, akivel az elmúlt jó néhány szeptemberben matattunk már „nagybika” után, több-kevesebb sikerrel… Nincs még délután négy óra, de az elmúlt reggel alapján úgy gondolom, hogy megkezdődött a java, úgyhogy nem lehet elég korán kiérkezni ilyenkor.
A téli etetőhelyünkig megyünk be a völgyön, több bőgés hangját is csapkodja a szél a Kukuccsóból meg a Nyúlészából is, amikor elbőgi magát egy bika felettünk a Nyergesben. Időnk van bőven, na meg Gyulának nincs olyan hely, ahova ne jönne utánam, ráadásul az én tempómban, úgyhogy gondoltam, „fellépünk” megnézni, aztán folytathatjuk a tervezett útvonalon a körünket.
Kaptatunk is felfelé a Nyerges meredek oldalán csak úgy, „bikairánt”. Kerülgetjük a bokrokat, fától fáig osonunk, majd pár pillanatnyi hallgatózás után irány a következőnek kiszemelt fa… Aztán meglátom a bikát! Intek Gyulának, hogy lépjen mellém, nem megyünk tovább. A bikánk észrevehette mozgásunkat, és erősen bőgve megindul felénk! Nincs messzebb ötven méternél, amikor megáll egy juhar mellett, és teli torokból ordít nekünk. Egymásra nézünk – nem a mi bikánk! Egy „szokásos” középkorú hatkilós, szembe villás tízes. Tipikusan az a fajta, amit, ha meghagyunk vagy éppen meglövünk – egyikkel sem teszünk nagy kárt az állományban, ugyanis a jelenlegi selejtezési „rendszer” szerint éppen lőhető – hisz mindkét száron villa van; de az én olvasatomban ebből a bikából bizony a következő években koronás lesz, hisz a szembe villából jövőre ki fog hozni egy sarkantyús hátsó ágat, aztán a következőkben szépen lassan annak az ágnak az irányába ellapátosodik a korona, s öregkorára a bika képes lesz négyes-ötös koronát hozni. Úgyhogy, bár a bika továbbra is ott bőg előttünk néhány tíz méterre, oldalt fordulunk neki, és irányt veszünk eredeti úti célunk felé – tovább a Kukuccsóvölgyön –, ugyanis onnan is dobálja a szél egy-egy bika hangját…
A szél… Fura szeptember ez, eddig nemigen volt olyan napja, hogy ne üvöltött volna bolond módjára – még szerencse, hogy a bikák néha túlüvöltik a harsogását… Mint ahogy most is. Megszólal egy jó hang mellettünk, pontosabban odaát a Nyúlészában. Vakarom egy pillanatig a fejemet, aztán mondom Gyulának, hogy ugorjunk csak neki a nagy gödörnek, hisz azért vagyunk itt. Éppen tíz körömmel kapaszkodunk kifelé a gödörből, amikor a bika elordítja magát felettünk. Válaszolgat a hátunk mögött éppen újrakezdő szembe villásnak – legalább lefoglalják egymást… Óvatosan kúszunk ki a gödör holtteréből az első tölgyhöz, de a bika valamit mégis észrevesz, ugyanis abbahagyja bőgését, és már csak a fák között látjuk villanni, amint felhúz a Nyúlésza tetejébe. Oda utánamenni felesleges, főleg a megugrasztott vadnak, úgyhogy most már tényleg nekifordulunk az eredeti célunknak, a Kukuccsó-torki dagonya irányának; olyan, mintha ez a bolond szél onnan is tekerne egy-egy kósza bőgést…
Nem a gödörparti úton haladunk, hanem a gödör nyúlészai oldalán, egy tisztességesre taposott váltón járjuk a széltáncunkat. Alig haladunk száz métert, amikor egyre jobban kibontakozik előttünk a következő katlanból egy szorgalmasan bőgő bika hangja… Kicsit feljebb megyünk az oldalon, hogy majdan a katlan pereméhez érve, jobban belelássunk; na meg ezt a bolond északi szelet is jó lenne oldalabbról kapnunk, mielőtt elárulna minket.
Ezt a nagy kidőlt bükköt még megkerüljük, aztán látnunk is kell a bikát – mely szinte folyamatosan bőg előttünk. Látok is egy tarvadat az oldalban, felette egy másik; aztán belép közéjük a bika! Komoly, szürke test, a jobb száron négyes, a balon hármas – kissé „szögletes” – korona. Középkora vége felé járó bika, hétkilós forma aganccsal a fején. Jó bika, lövendő is, de ő sem a miénk. Évek óta kergetjük az álmunkat Gyulával, valamiféle „igen nagy” bika személyében. Legtöbbször elcsábulunk, hisz ki ne lőtte volna meg néhány éve azt nagy villás nyolcast a Szilasban, vagy azt a nagy dupla villást az Ivánkában. De mindig úgy indulunk neki, hogy „idén valami igazán nagyot” – valami olyat, amekkora tán még nem is esett a környéken!…
Szóval, visszatérve a mi szögletes koronásunkhoz, ő csak majdnem az, de nem az… Ott is hagyjuk, hadd terelgesse a tarvadjait; minket már a „főkatlan” dagonyája körül bőgő bagázs érdekel, ugyanis most már ide tisztességesen hallani, hogy ott igazán áll a bál…
Miután az iménti bikánk látóteréből kiértünk, ismételten nekimegyünk kissé a katlan jobb oldalának, ugyanis nemcsak a szél miatt praktikus innen közelíteni, de így a végsőkig el lehet bújni a vad szeme elől, és csak az utolsó métereken kell igencsak óvatosnak lenni. Na, most vannak előttünk ezek az utolsó méterek! Éppen guggolunk egy nagy tölgy tövénél, aztán azt bogozzuk, hogy öt vagy hat bika bőg előttünk a főkatlanban, na meg azt, hogy miként kellene elérni azt a kidőlt tölgyet ott, előttünk vagy ötven méterre, mely éppen a katlan peremén pihen. Onnan minden bizonnyal beláthatnánk az előttünk randalírozók közé. Nincs mit tenni – kúszás!
A keresőtávcső a kezemben; szépen lehasalok, térdelek, görnyedek, kúszok-mászok, és végre elérem a fát. Az egyik bika vészesen közel bőg előttem, úgyhogy intek Gyulának, egyelőre maradjon! Nézem a bikát: valami középkorú koronás – éppen megzavar egy fiatal suhancot. Intek is vadászunknak, hogy azonnal jöjjön, viszonylag szabad a pálya. Így is tesz, már itt is hasal mellettem a kidőlt fánk mögött. A koronásunk visszagyalogol elénk ötven méterre, és leparkol bőgni. A katlan másik oldalában (kétszáz méterre előttünk) látok pár tarvadat, legalább hat bika bőg körülöttük, amikor meglátom a csapatbikát. Első benyomásom az, hogy óriási, de már ki is lép a képből… De mit is láttam belőle? Nem a „Tömzsi”, az biztos – neki több ága van, meg úgy teljesen másképp áll az agancsa. Ennek nagy hármas korona van mindkét agancsszárán – bár nem vagyok biztos benne, folyamatosan rohangál, túl sok a mellékbikája, meg van bolondulva. Nagy, fakósárga teste van, ott jön megint a tarvadakhoz; de mi van a szemágával? Le van hajolva az egyik a szeme elé? A „Villás” lenne az? De nem ő az… Neki lapátos koronája van, emennek inkább kehely; no meg ezt a bikát legalább tizenkét évesnek gondolom. Gyula is nézegeti a szokásos szkeptikus bírálatával, kérdezi is, hogy szerintem megvan-e nyolc kiló. Most nem hagyom magam megtéríteni, mondom is neki, hogy inkább tízet mondanék! Eléggé hitetlenkedve néz, igazából én is magamra, ám ennél a bikánál most nagyon elkapott az „igen nagy” érzés…
De megint kiment a képből. Közben jobbról érkezik két újabb bőgő: az egyiknek igen mély hangja van, de egyelőre nem látom a bükkfák között. Hirtelen egy nagy koronaágú bika szalad be elénk, előtte egy gyengébb. Hirtelen mondom Gyulának, hogy ő az, de aztán gyorsan visszaszívom, hisz ez – bár agancsállásilag igencsak hasonló a csapatbikához – fiatalabb, meg – jobban megnézve – kisebb is vagy két kilóval… Igen… A csapatbikánk éppen ott bőg a tehenei között! Gyula a puskatávcsövön keresztül nézi. Most lép balra a nagy sárga test! – nem könnyű a fák között kibogozni.
– Durr! – csattan a lövésünk, a bika „biciklizik” egy nagyot az első lábaival, aztán kiszalad a képből, előttünk meg – mintha a földből bújtak volna elő – mindenfelé szarvas rohangál, a legtöbbjük felhúz a Nyugodó irányába, ahol ott folytatják a bőgést, hol pár perce félbeszakadt, csak a „nagyfőnök” nem bőg közöttük, ő éppen az ellenkező irányba szaladt… Nincs időnk cigiszünetre, rohamosan fogynak a fények a délutáni erdőben – már a rálövés helyén matatunk, de annyira le van élve az erdő alja, hogy semmit se találok…
A rálövés vélt helyén feltűzök egy papírdarabot az egyik belógó gyertyánágra: egyre jobban érik bennem a reggeli keresés gondolata… Most már tényleg sötétedik, nem tudunk mit tenni; mondom Gyulának, hogy induljunk el az elugrás irányába, lábas erdő van, ameddig a szem ellát. Ő a gödrön, én pedig rétegvonalon indulok neki, egymástól hatvan–nyolcvan méterre. Haladunk vagy száz métert, amikor végighúzom tekintetemet a távcsővel az erdő alján… Ott a bika! Óvatosan jelzek Gyulának, hogy jöjjön hozzám: itt fekszik a bika, előttem ötven méterre, de még igencsak tartja a fejét… Idegölő másodpercek – minden pillanatban ott lebeg a szemem előtt, hogy a bikánk felpattan, és soha többé nem látjuk. De mégsem így történik – Gyula mellém ér, a bikát pedig eléri a kegyelemlövés…
Leírhatatlan érzés, főleg, amikor a bikánk mellé állunk. Itt most nincs mellénézés, nem volt elcsábulás – ez a bika tényleg az, amire évek óta vágyunk! A területünkön esett eddigi legnagyobb trófeatömegű bika terítéke felett ácsorgunk; a másnapi kifőzéskor mért számoknál elkerekedett a szemem, ugyanis az agancs vizesen elérte a bűvös tíz kilót, míg a bírálaton 9,6 kilogramm lett, pár pont híján az aranyéremnek…
Megjelent a Nimród Vadászújság 2020. évi szeptemberi lapszámában.