Idén ünnepeljük Széchenyi Zsigmond, neves vadászírónk, vadászati ikonunk születésének 125. évfordulóját. Emlékezete kapcsán vadászújságunk internetes felületein is rendszeresen idézünk tőle.
Íratlan vadászkódexünk azzal tiszteli meg ezt a büszke vadmadarat, hogy a „nagyvad” – a „Hochwild” – előkelő osztályába sorozza. Szomszédaink, az osztrák vadászok meg éppenséggel nagyra tartják, elsőrendű, a szarvassal egyenrangú szerephez juttatják. Sőt hajdanában még elébe is helyezték, ahogy erről Stisser Frigyesnek 1737-ben írt vadászattörténelme tanúskodik.
És valóban, mintha a bőgő szarvasbika s a dürgő nagykakas közt bizonyos rokon vonások mutatkoznának. Valamint ősszel az öreg bikák kezdik meg a bőgést, azonképpen tavasszal is a vén kakasok nyitják meg a dürgést. Szeptember elején még kevés bika bőg – de öreg; szeptember végén már sok bőg – de nagy része még silány agancsú kamasz bika.
– Ugyancsak a fajdok világában: április elején csak kevés, de vén kakas dürög; április végén már sokan dürögnek, de legtöbbje még ritka legyezőjű ifjonc... Fényes holdvilágban éjszaka hosszat bőg a bika, s mire hajnalodik, gyakran elhallgat. – Néha a nagykakast is megrészegíti a telihold: felébreszti álmából, elhiteti vele, hogy virradat közeleg. Ilyenkor dürögni kezd, s mire a hajnal valóban meghasad, kifárad, elnémul a kakas is... Erős szélviharban, nagy esőben elhallgat a bőgő bika; elhallgat a dürgő kakas is. Ha viszont csendes, ködös, hűvös a hajnal, legjobban fújja mindenik! Ha tehát „őszi erdő koronás fejedelmének” tiszteljük a bőgő bikát, a dürgő nagykakast bízvást címezhetjük „tavaszi erdő csillogó tollú basájának”!
Siketfajdkakasaim nagy részét Ausztriában, a tiroli, stíriai és salzburgi havasokban ejtettem el. Említettem az elébb, hogy a hajdani magyar nagykakasokat – a szepes–gömöri-érchegységiek meg annak a néhány nyugat-magyarországinak kivételével – nem „beugorva”, hanem többnyire csak lesből vadászták. Ez egyrészt az éghajlat ridegségének, másrészt a kárpáti és erdélyi siketfajd egyéni szokásának tudható be.
Tavaszi dürgés idején Erdély hegyeiben oly nehéz még a járás, hogy a „beugrást” csaknem lehetetlenné teszi: a vadász hasig szakad a hóba, s ez akkora zajjal jár, hogy a dürgő kakasnak még közelébe se férkőzhet. Ráadásul az ottani kakas, noha ő is fán kezdi kora hajnali énekét, rendkívül gyorsan, a virradat első jelére odébbáll, tulajdonképpeni „dürgőhelyére”. Ez pedig többnyire nem a dürgőfa közelében, hanem attól távolabb, néha több kilométernyire esik. Ott aztán, várakozó tyúkjai közé szállva, a földön, illetve a havon folytatja, ide-oda futkározva, dürgését.
Ezért az erdélyi fajdvadász még az éjszaka leple alatt kénytelen elfoglalni bújtatóját, melyet a dürgőhely közelében, száraz gallyból, fenyőfaágból tákolt össze. Eredménye most már attól függ, vajon az ide-oda szaladgáló kakas – illetve kakasok valamelyike – lőtávolba közelíti-e leshelyét?
Nem tartom lehetetlennek, hogy az erdélyi kakas a hiúztól való félelmében hagyja el dürgőfáját oly feltűnő korán. A hiúz, a Kárpátok e pompás, sajnos már csak nagy ritkán mutatkozó ragadozója, a fajdkakaspecsenyét különösen kedveli. S minthogy macska létére ügyes famászó, a fán dürgő kakast bizonyára könnyebben kapja el a szabad hómezőn dürgőnél.
Ami engem illet, az erdélyi nagykakast mindig kevesebbre becsültem az alpesinél. Az a lesből lőtt, lóti-futi „vadpáva” sosem volt kedvem szerint való siketfajd. Nyomába sem ér a szabályszerűen „beugrott”, vörösfenyő ágán sátorozva suttogó, tiroli nagykakasnak! Azzal bizonyára tisztában van az olvasó, hogy a fajdkakas szerelmi dalát mondjuk „dürgés”-nek. S valószínűleg azt is tudja, hogy e dal egy-egy strófájának befejező része, az úgynevezett „köszörülés” tartama alatt a dürgő kakas csaknem teljesen süket, sőt részben vak és érzéstelen is. Ezt a három-négy másodpercet, az öntudatlanság e rövidke idejét használja ki a vadász, hogy két-három gyors lépéssel közeledjék.
Ez a „beugrás”. A „köszörülés” másodpercein kívül, fokozott éberséggel figyel, rendkívül élesen fülel a dürgő nagykakas. A legkisebb gyanús neszre elnémul, s mihelyt veszélyt sejt, menten el is szárnyal. A virradat előtt ébredő, dürögni készülő kakas egy-egy szimpla, keményen hangzó kappogással kezdi, ilyenformán: „kdikk... kdikk...”
Ez azonban még nem mondható dürgésnek, csak amolyan „hangolás”-félének; később ez a kettyegés egyre sűrűbben ismétlődik, kattogó keménysége is lágyul. Addig-addig, mígnem teljes strófává alakulva, kezdetét veszi a tulajdonképpeni dürgés. Ennek mikéntje bővebb magyarázatra szorul. Egy-egy teljes dürgőstrófa – szabályosan ismétlődő nyelvhangok sorozata – négy, egymástól jól megkülönböztethető részből áll:
a) A bekezdő, majd egyre gyorsuló „kelepelés”-ből vagy „számolás”-ból. Ezt leginkább tán házereszről vizesdézsába pottyanó, kövér esőcseppek egymásutánjához hasonlíthatnók. Kiírva így hangzik: „plöp-plöp-plöp...”, mások füle szerint meg „dögl-dögl-dögl...”.
b) A fenti szótag egyre szaporábban ismétlődik, míg csaknem összefolyva, pillanatnyi pergésszerű hanggá olvad. Ezt mondják „trillázás”-nak vagy „szaporázás”-nak.
c) A „szaporázás” befejező szótagja: a „csattintás”. Kisebb üvegből hirtelen kirántott parafa dugó pattanására emlékeztet, noha tulajdonképpen két szótagú hang: „klikop!...”
d) A „csattintás” közvetlen folytatása a már említett „köszörülés” – „csiszolás”-nak, „gürüzdölés”-nek is mondják –, mely távolról hallatszó sarlóköszörülést juttat eszünkbe. Írásban ez így adható vissza: „siki-siki-siki...”
Ebből a négy részből álló, egy-egy teljes strófát mintegy tíz másodperc alatt mond el a kakas. A gyanútlanul, javában dürgő siketfajd kitartóan énekel, egyik verset a másik után fújja, néha húsz–huszonötöt is, csaknem megszakítás nélkül. Majd rövid szünet múltán, feltéve persze, hogy semmi sem zavarja, újra kezdi. Általában az a tapasztalat, hogy hajnalonként, mondjuk, fél négytől kezdve, mintegy órahosszat dürög, s ezen idő alatt két-háromszáz verset darál le. Ha nagyon bemelegszik, és az időjárás is kedvező – szélcsendes, nem túl hideg, lehetőleg kissé ködös –, még öt–hatszáz strófára is felviheti.
A vadásznak tehát, jó dürgés esetén, elég ideje nyílik a megközelítésére. Hiszen valahány strófa, ugyanannyi „köszörülés”, ugyanannyi alkalom két-három, gyorsan szökkenő lépésre! Kivételesen előfordul, hogy egyik-másik ravasz kakas eltér a szokásos verselési módtól. Ez természetesen megzavarja a közeledő vadászt. Akad olyan furfangos vén kakas is, amelyik rendesen „kelepel”, még a „trillázást” is hozzáfűzi, ám a soron következő „csattintás” helyett ismét kelepelni kezd! Sőt olyan is – s a vadász szempontjából ez a legveszedelmesebb –, amelyik még a „csattintást” is szabályszerűen kimondja, de utána nem „köszörül”, helyesebben, nem mindegyik csattintás után köszörül!
„Beugrás” közben főleg csak a csattintást figyeli a vadász, jól tudván, hogy közvetlenül utána köszörülés következik. Köszörülés alatt pedig nem figyelni, hanem lépni kell. A „csattintás” hallatára már lódul is. Ha azonban a rákövetkező köszörülés kimarad, a nekilendült vadász nem tudja már lábát visszakapni. Lépésének zaját az elnémult kakas menten meghallja, s már suhog is elrobajló szárnyverése...
Az ilyen minden hájjal megkent, bizonyára keserű tapasztalatok árán kitanult kakas néha alaposan csúffá teszi, valóban „beugratja” az őt „beugorni” készülő vadászt!
(Megjelent a szerző Ünnepnapok című kötetében.)