Augusztus első két hetében, néhány napot az Alföldön szoktam tekeregni, és cserkelni az üzekedésbe feledkezett őzekre.
Valamelyik délután a helyi vadőr, nagyon kedves ismerősöm, elvitt egy távoli területrészre, hogy azt a vidéket is megmutassa nekem. Volt ott egy tekergőző erdőfolt, mely patkóalakban veszi körbe a kisebb pusztai gyepet. A hely olyan különleges atmoszférával rendelkezett, mintha teljesen új világba csöppentem volna. A száraz gyepen sokfelé nagy tömegben virágzott a lila színű sóvirág. Megkértem a vadőrt, hogy álljunk meg és hagyjon ott estig, mert nem tudtam betelni azzal a csodával, ami ott fogadott. Halványan mertem csak reménykedni, hogy ezen a helyen még akár őzeket is tudok fotózni. A terepjáró elvonult, én maradtam. Hogy megismerjem a helyet, az erdőszélen indultam el körbejárni a rétet. Hamar megtapasztaltam, hogy a kis katlanban megállt a levegő és sokkal forróbb volt, mint kint a nyílt pusztán. Az árnyékban pedig olyan mennyiségű szúnyog rontott rám, amit még soha nem tapasztaltam, még a gemenci fotóstúráim során sem, úgyhogy végül kimenekültem a nagyfényre. Itt aztán egyből el is feledkeztem a fekete felhőkben rajzó vérszívókról, mert egy suta vöröslött nem is oly távol tőlem, egy kisebb bokor takarásában. Biztató jel volt, mert, ahol ilyenkor suta van, ott baknak is kell lennie a közelben. Leültem a fűbe, „kibiztosítottam” a fényképezőgépet és finoman megfújtam a sípot, hogy éppen csak egy aprócska hangot produkáljon. A suta felkapta a fejét, de nem mozdult el a helyéről, a következő hangra azonban a hátam mögött megmozdult a bozótos és kirobbant a bak. Engem megkerülve körbeszaladt és valahol előttem eltűnt. Újabb sóvárgó sípszó és már repült is felém a bak a sóvirágok felett, pont ahogy elképzeltem. Annyira örültem ezeknek a képeknek és az élménynek, hogy ha csak ezt a néhány fotót tudtam volna elkészíteni a többnapos túra során, már akkor is megérte volna.