Van vadász, aki nem emlékszik az első vaddisznójára? Talán csak azok ilyenek, akik még nem lőttek disznót. A 125 éve született Széchenyi Zsigmond haláláig emlékezett rá, és vele emlékezünk mind, akik olvastuk az alábbi történetet.
Szerencsés véletlenek váratlan összetalálkozása juttatta kezemre.
Katona barátom – kinél az előző fejezetben említett négynapi szarvasbőgést tölthettem – megbetegedett, kórházba került, onnét véglegesen hazaküldték. Engemet pedig december elején Marosvásárhelyre vezényeltek, háromheti különleges kiképzésre, úgynevezett rohamcsapat-tanfolyamra.
Ott ért barátom meghívólevele.
Írta, hogy felső-zempléni erdejébe készül, ezúttal hosszabb üdülésre. S ha marosvásárhelyi tanfolyamom befejezése után sikerülne néhány napi szabadságra szert tennem, jöjjek, mert – nagy a hó, és sok a disznó!
Ajánlata, amilyen váratlanul ért, olyan kívánatosnak tetszett.
Megvalósítása persze nem rajtam, csakis ezredesünk jókedvén múlott.
Miután pedig marosvásárhelyi oktatónk naponta kalapálta belénk, hogy a merész rajtaütés háromnegyed győzelem, megfogadtam tanítását, és merész rajtaütéssel – írtam az ezredesnek.
Nem állítom, hogy könnyű levél volt.
De sorsdöntő levél lévén, felépítése alapos megfontolást kívánt. Igyekeztem a helyzetet a lehető legelőnyösebben beállítani. Nemcsak a világháború szemszögéből általában, hanem a hetedik huszárezredéből különösképpen. Megjegyeztem, többek közt, hogy a tanfolyam parancsnokát – egyrészt kiváló szereplésem méltányolása, másrészt az általam oly sűrűn hangoztatott, arcvonalbeli tiszthiány enyhítése arra indította, hogy három nappal korábban engedjen el. A döntő érv, az említett tiszthiány, persze nem felelt meg a százszázalékos valóságnak. De ez egyszer – írtam alázatos tisztelettel – tessék nekem elnézni ezt a csekély füllentést. Hiszen nem rosszindulattal, jámbor szándékkal történt. Ami pedig jámbor, az állítólag jó. S ha netán ezredes úr is hajlandó lenne – alázatos tisztelettel – onnét a harcvonal felől kissé kollaborálni, azaz engem háromnapi újévi szabadsággal oldalba segíteni, akkor – három meg három az hat – emberi számítás szerint elég lenne egy vaddisznóra...
Említettem, ugye, hogy szerencsés véletlenek összetalálkozásáról lesz szó. Amiből nyilván következik, hogy egyesek szerint politikus, de a többség szerint pimasz levelem jókedvében találta az ezredest. Azzal a feltétellel járult hozzá a három naphoz, hogy hozok vaddisznóhúst a konyhájára.
Így hát barátom betegsége, zempléni üdülése, a marosvásárhelyi tanfolyamvezető hiszékenysége és ezredesünk jókedve – közös erővel, hogy úgy mondjam, vállvetve – segítette napvilágra első disznómat.
Helyesebben, az első disznóra való kilátást.
Egyelőre csak a tanfolyamparancsnoknak lett igaza. Több mint igaza. Hiszen merész rajtaütésem nemcsak háromnegyed, hanem teljes győzelmet aratott.
Akadtak persze különféle nehézségek is.
Elsősorban az utazással. Kétségbeejtő vonat-összeköttetések késleltették, csaknem meghiúsították vállalkozásomat. Órák hosszat várakoztunk, nemcsak állomásokon, nyílt pályán is, ahol éppen kedve szottyant a vonatvezetőnek. Könnyen beszélt, ő volt az egyedüli, akinek fűtöttek. Neki se mindig. Mert időközönként fűtőjével együtt húzódott be valamelyik bakterházba, többórás melegedésre. Hanem az utasfülkék hiányzó ablakán zavartalanul sípolt keresztül a jeges szél, bőven hordta be a havat is.
Persze, sorra késtünk le a csatlakozásokról.
Mikor végül, Szilveszter napjának délelőttjén, a vastagra behavazott koskóci állomáson, félkeményre fagyva, de zsebemben a hatnapi szabadságlevéllel, kiszálltam az istenverte vonatból – a nagyreményű hat nap rövid háromra zsugorodott.
Kárba veszett persze az érkezés napja is. A többiek már reggel kimentek, rólam végleg lemondtak, még izenetet sem hagytak, nem tudtam, merre menjek utánuk.
Amit ezúttal nem sajnáltam túlságosan, mert a kandallótűznek nagy szüksége volt arra a néhány órára, hogy a négynapi utazás alatt leadott kalóriákat visszamelegítse belém.
Mikor pedig a vadászok alkonyatkor hazaérkeztek, s aznapi zsákmányukat, egész szánra való disznót, a ház elé sorakoztatták – attól már valósággal kiizzadtam.
Hatalmas, két mázsa körüli kan is volt közte. Azóta se igen láttam nagyobbat. Szürkés színű, nem olyan fekete, mint a mi dunántúli disznaink, jóval hosszabb is azoknál. Végigfeküdte a tágas igás szánt. Agyara is kiváló – huszonöt centis –, amiről akkori, anyámnak írt levelem tanúskodik. Ez a levél egyébként azt is említi, hogy a háziúr eredetileg engem akart arra a standra állítani, amelyiken a nagy kan megjött. De nem győzvén bevárni érkezésemet, elindult, s helyettem ő foglalta el állásomat...
De talán jobb is, hogy megkésett velem az a rozsdás vonat!
Első disznónak, ekkora nagy kan – kissé túlméretezett vadászáldás lett volna.
Ami rókanyelven azt jelenti, hogy savanyú volt a szőlő.
(Közbeszúrom, hogy későbbi vadászéletem még sok disznós kalanddal, számos jó kannal ajándékozott meg. De egy se volt akkora, mint az a negyvenhárom év előtti, nekem szánt, de a Magyar Államvasút jóvoltából másnak juttatott, kapitális disznó!)
Három napig kitartóan vadásztunk.
Kitartott az időjárás is, szélcsendes, havas, csikorgó hideg. Igazi disznóhajtásos idő. Megfelelő volt a hó is, keményre fagyott, nyomozásra mégis alkalmas.
Újév napja valóban nem vadászatra való. De annyira szűkébe kerültem az időnek, hogy a háziúr mégis vadászatra szánta magát.
Az első hajtásban nem esett lövés. Izgalom volt ugyan bőven, nagy zajt csaptak a szlovák hajtók, egyre kiáltozták, hogy „szvinya, szvinya!”, a szvinyák azonban visszatörtek, a golyók a puskacsőben rekedtek.
Hanem a másodikban – bekövetkezett a nagy esemény.
Sűrű aljú, csepleszes-csihatagos cserfa szálast hajtottak. Csak alig harminc-negyven lépésre lehetett imitt-amott belátni. Kemény, deres idő járt, messzire hordott a hang, tisztán csengett a hajtásindító kürtszó...
Aztán hosszú, néma hallgatás következett. Legparányibb csendzavarás se hallatszott, hacsak a fejem felett munkálkodó, ágról ágra rebbenő őszapók tűvékony cippegését nem nevezem annak... De az tán még felfokozta, szinte hallhatóvá tette a csendet.
Míg csak meg nem ütötte fülemet a várva várt, halk ropogás – a kocogva közelgő disznó jellegzetes árulója...
Messziről meghallottam. Jó fülem volt ám akkoriban, beretvaélesre köszörülte a drótakadály előtt való őrtállás...
Fa mögé simulva, archoz emelt puskával, jó előre vártam a közelgőt...
S amint a sűrűből kifeketéllett – azon sebtiben szügyön lőttem.
Láttam, hogy helyben maradt.
De láttam sajnos – egyebet is.
Akárcsak megannyi fekete kis ördög, úgy szökdösött ki a meglőtt disznó nyomában vagy öt-hat, puli nagyságú malac! Szerteszéjjel röffentek, egy-két másodpercig tanácstalanul füleltek. Aztán uzsgyi! – jobbról is, balról is mellettem – hanyatt-homlok ki a hajtásból!...
Tüstént tudatában voltam baklövésemnek. Malacai mellől lőttem el az anyakocát! Várnom kellett volna, míg a malacok is kilépnek, azokat tűz alá fognom, a kocát pedig elengednem!
Most utólag igyekeztem megritkítani az árván hagyott malacokat. Sikerült is üresre ismételnem a Schönauert – vígan visszhangzott bele a hegyoldal. De csak egyetlen malac maradt ott a nagy kocán kívül, a többi sértetlenül tűnt el mögöttem.
Egyetlen, csenevész – újévi malac!
Lám, hiába dicsekedtem éles hallásommal. Azt hittem, csak egyetlen, magányos darab közeledik. A nyomában poroszkáló malacok halk zöreje teljesen elveszelődött. S amint az egyesnek vélt disznót megpillantottam, azonnal tüzeltem, abban a hiszemben, hogy tán kant sikerül lőnöm...
Kiértek a hajtók. Kivonszolták szügyön lőtt nagy kocámat meg oldalba talált kismalacomat. Silány volt az istenadta, kései, őszi ellés, legföljebb három hónapos.
Elhamarkodottságom kissé mérsékelte első disznóm feletti örömömet. Mert bármilyen derék kocát lőttem is, bármilyen szépen helyben marasztotta is lövésem, malacai bizony annál gyengébbeknek bizonyultak, annál jobban rászorultak volna anyjuk védelmére. S hogy a télnek még hátralevő, legválságosabb ínségét miképpen sikerült átvészelniük – arra jobb nem is gondolni.
Hiába biztatott a jólelkű háziúr, hiába ismételgette, hogy sebaj, elég erősek azok a malacok, majd csak kitelelnek valahogy saját lábukon is!...
A nyomorult kis krampuszok éhen pusztulása – hiszen csakis az lehetett szomorú végzetük – még soká nyomta lelkiismeretemet. És remélem, hogy irgalmas rókák megrövidítették szenvedésüket.
A meglövöttnek egyébként, az újévi malacnak, komoly szerep jutott.
Zsákba varrva vittem később magammal, kikísért a frontra. Őt érte a megtisztelő feladat, hogy eleget tegyen az ezredes kikötötte feltételnek!
Az utána következő két hajtás is eredményt hozott számomra. Egyikben két süldőt, a másikban magányos meddő kocát sikerült zsákmányolnom.
Így hát 1918 újévnapja összesen öt disznó képében örökítette meg nevét vadásznaplómban. Nagy nap, nagy zsákmány. Csak az első koca helyett is – malacot lőttem volna!
A második nap ismét két süldővel gazdagította vaddisznóim számát.
Gazdagíthatta volna sokkal többel is!
Mert ezt az utóbbi kettőt jókora, tíz-egynéhány főnyi kondából lőttem ki. Nyiladékon álltam, s a disznók sebes tempóban, de libasorban, egyenként vetődtek át a lővonalon, alig harminc lépésre. Ezúttal is sikerült puskámat üresre lőnöm. De az öt lövés csak két süldőt eredményezett, három golyó melléjük szaladt.
Ez lett volna a kisebbik baj.
A nagyobbik az utolsó hajtásban történt.
Hegyoldalban szaladó, vízmosásos mélyútba állítottak, amilyet Somogyországban „horhó”-nak mondanak. Előttem is, mögöttem is átláthatatlan gyertyánsűrű, csak horhóhosszat volt kilövésem.
Egyszerre csak – nagy hujjogatás hallatszott a hajtók felől:
– Velka szvinya! – Megy a nagy disznó!
Jött is – egyenest nekem. Vagyis legföljebb húsz lépésre tőlem. Egyetlen ugrással termett a horhó fenekén – a következővel kilódult belőle.
Én pedig, meglepett ijedtségemben, kapkodó sietségemben – úgy elhibáztam, egyetlen sörteszála se görbült meg. Második lövésre persze nem futotta.
Pedig ez jó kan volt. Akkora ugyan nem, mint az a bizonyos, amelyikért a MÁV-ot terheli a felelősség. De mégis komoly kan. Négy-ötévesnek becsülték a szakértők. Akkora mindenesetre volt, hogy nyugodtan beletalálhattam volna.
A harmadik, vagyis utolsó napon, csak egy ízben jött rám disznó, két, fél mázsa körüli süldő. Keskeny erdei úton álltam ezúttal, előttem szálerdő, mögöttem léces. A hóropogás idejében jelezte a disznók közeledtét, készen vártam érkezésüket. Vagy ötven lépésre lehettek, amikor megpillantottam őket: egymás nyomában kocogtak, zsinóregyenest állásom felé...
Rájuk pisszentettem – megtorpantak. Az elsőt álltában lőttem szügyön, helyben összecsuklott. A másik pedig – vesd el magad – neki a nyiladéknak!
Volt időm ismételni, puskámat újból archoz kapni. Két arasznyit orra elé húzva, abban a pillanatban érintettem a gyorsított ravaszt, mikor a disznó az út közepét kitöltötte.
S a lövés tüzében – karikás bukfenccel tűnt el a lécesben!
Ez a sikerült „coup double” valóban csattanós befejezője volt annak a háromnapos, felejthetetlen, újévi vadászatnak.
Mert bár némi nehézséggel indult, végül mégis kilenc disznót hozott a konyhámra, ami – különösen első disznóvadászatnak – ugyancsak nem mindennapi eredmény.
Kan – sajnos – egy se volt a kilenc között.
Lehetett volna – kettő is.
A nagyobbik a MÁV lelkén, a kisebbik a magamén szárad.
Ma is örülök, hogy első disznómat nem holmi őszi hintőn, hajnali krumpliföldön vagy holdvilágos zabtáblán, hanem ropogós téli időben, behavazott erdőben lőhettem. Mert szerintem disznóhoz, főképpen disznóhajtáshoz – elsősorban hó kell!
Ezt már régen megtanultam, még mielőtt valaha disznót láttam volna. Disznóhajtás hó nélkül – mondogatták az akkori öregek – annyit sem ér, mint döglött lovon a patkó! Nemcsak azért, mert a hóból jobban kifeketéllik, különb célt mutat. Nemcsak azért, mert hó híján nehéz, sőt néha lehetetlen a csapázás, aminek folytán bizonytalan, kétséges a hajtás. Nemcsak azért, mert sebesült disznót hóban könnyebb követni...
Hanem maga a téli hangulat, a behavazott táj álomba dermedt szépsége, a havon közeledő, ideget feszítő, szívverést gyorsító hóropogás – az a jól ismert csup-csup-csupp –, ami nemcsak sörtevad közeledtét jelzi, hanem a gyakorlott fülnek azt is elárulja, hogy kondának, gyenge süldőnek vagy erős, magányos kannak előtűnését várhatja – ez teszi ki a téli disznóhajtás valódi varázsát!
Persze, a hó se mindig egyforma, néha bizony alkalmatlan is. A túl magas, laza hóba nemcsak a vadász szakad bele derékig, hanem a disznó is hasával tolja maga előtt. Csapása ilyenkor árokká olvad össze, nem állapítható meg belőle az arra jártak száma, még nagyságuk is nehezen. Az efféle mély, süppedős hó kifárasztja a vadászt is, disznót is egyaránt. Nem is különös élvezet a méteres hóban küszködő, havat szántva szuszogó, csaknem tehetetlen disznó meglövése.
Hanem a fagyos havon hajtott, komótos kocogva vagy akár nyargalvást közeledő disznónak – bezzeg nincs párja. Mikor két-három ugrással robajlik át a lénián – hófehér nyíláson koromfekete ördög –, akkor legélvezetesebb fültövön találni!
Olyan parádés hengerbócot vet, akár a tarkón lőtt nyúl – amilyet valamikor, negyvenhárom évvel ezelőtt, az a harmadik napi, az a kilencedik disznó vetett!...
Megjelent az Ahogy elkezdődött… című kötetben.