Az alábbi késő őszi történet igazolja, hogy bőgés után is lehet felejthetetlen élmény gímszarvasbikára vadászni.
Vadászéletemből tizenkét évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy bőgő bikára vadászhassam. Úgy érzem, az addig eltelt idő alatt kijártam az iskolát türelemmel, szerényen, nem vágyakoztam soha olyan dolog után, aminek még nem volt itt az ideje. De amikor úgy fordult a sors kereke, akkor igyekeztem mindent megtenni, hogy elvégezzem a nagy feladatot.
Simon Pali bátyám hívott fel egy szeptember végi reggelen, hogy a bodrogi kastély mögött bőg egy szarvasbika. Neki is úgy szóltak a falusi emberek, akik a hajnali busszal mentek dolgozni Kaposvárra, hogy hallották, amikor a buszmegállóban várakoztak. Kérdezte, hogy lenne e kedvem kifigyelni, és ha elejthető, akkor terítékre hozni.
A délutánom azzal telt, hogy aznapi dolgaimat átrendeztem, és nemsokára igyekeztem is ki a területre vadászni.
A beírókönyvnél találkoztam az öreggel.
- Jöttél meglesni a bikát? – kérdezte.
Miután bólintottam, jelezte, hogy szeretne kijönni velem.
A bodrogi kastélyépület mellett elhaladva lassan gurultunk le a Bontakeszi-árok völgyébe. A patak partjától nyugatra, egy kis magaslaton, ciroktábla húzódott, mellette felsarjadt, sűrű akácerdő.
Aznap este csak egyetlen hangot hallottunk, mint amikor egy bika egy ágnak koppantja az agancsát. Egyetlen rezdülés sem volt utána, így hát leszálltunk a lesről, és csendesen eljöttünk.
Harmadnap hajnalban tudtam újra a vadászterületre menni. Mikor a ciroktábla előtti lapon megálltam, és a kocsiajtót kinyitottam, az egész határban zengő bőgésre lettem figyelmes. Jó holdvilág volt, így aztán óvatosan lopakodtam fel az erdő szélén álló magaslesre, ahonnan jól látszottak a szarvasok. Egy bika terelgette a teheneket, mindössze ennyit tudtam megállapítani. Mire a bírálathoz megfelelő fény lett, visszahúzódtak az akácosba.
A következő reggelen a keleti oldalra ültem, és sikerült megpillantanom a bika agancsát is. Impozáns, sokágú koronát viselt, és mielőtt belépett a sűrűbe, láttam, hogy a nyakát még elég magasan tartja, kímélendő. Így hát másik vad után kellett néznem.
Közben a bőgésnek vége lett, de nem jártam sikerrel. Nem is tudtam annyi időt a vadászatra fordítani, mint amennyi szükséges lett volna, így múlott el az októberből is.
November közepe táján vadőrünk, Ország Pista így szólt hozzám:
- Ki kellene ülnöd Álláskútra, a nyárfák alá. Az akácosból kijárnak a bikák, kilenc-tíz is, biztosan van benne lőhető selejt.
Hittem is, nem is a dologban. Nem abban, hogy a szarvasok ott vannak, hiszen az erdő szélén lévő homokos úton magam is láttam a nyomukat. Inkább csak abban kételkedtem, hogy lővilággal láthatom őket, és magasles híján a földről a bikacsapatból el tudom-e bírálni bármelyiket is…
Az álláskúti tábla Bodrog külterületén helyezkedik el, alig néhány száz méterre a házak kertjének hátsó kerítésétől. Az erdő, amelyben a szarvasok tartózkodtak a családom tulajdona, így hát jól ismerem. Három-négy éve levágott, majd felsarjadt akácos, közepén egy árokkal, amelyben időszakosan víz is található, délről igen jól odasüt a nap, így ideális búvóhelyül szolgálhatott a szarvasoknak is.
Mindemellett a közelben két nagy kukoricatarló is volt, ahova táplálkozni könnyedén kijárhattak.
A leshely, amelyet Pista ajánlott, korántsem ideális. Az akácos nyugati oldalát egy szántó határolja, amelybe a főnövény aratása után zöldtrágyának való olajretket vetettek. A nagy, évszázados nyárfák pedig a kocsiút mellett állnak, éppen ott, ahol a betonút véget ér.
Vele szemben egy marhatelep és egy pulykaistálló húzódik, ott található vadásztársaságom vadhűtóje is. Magasles csak az északi oldalon van, de az messze esik az ismert szarvasváltótól.
Ködös, hideg novemberi reggel volt, amikor a kocsimat a focipálya szélén leállítottam. Melegen öltöztem, és a nyárfákig hátralévő kétszáz métert gyalog tettem meg. Amikor elhaladtam a marhatelep kapujánál, a hűtő mellett felugatott a helyet őrző nagy testű keverék kutya.
- Elhallgass…! – suttogtam folytott hangon, és közben az járt az eszemben, hogy miért is ide jöttem vadászni. Ahogy tovább haladtam, a kutya elhallgatott, de világos színű bundája jól látszott a sötétben, és az is, hogy velem együtt elindul a kerítés mellett nyugat felé.
Megálltam az egyik fánál, majd, hogy jobb pozícióba kerüljek, egy másik mellé tettem le a székemet. A puskát nekitámasztottam a törzsnek, amelynek a kerülete a négy métert is meghaladta, ez baloldalról, a szántó felőli nyitott részről biztos takarást nyújtott.
Leültem, és néhány mély lélegzet után próbáltam beleolvadni a még sötét, párás, ködös hajnali tájba.
A telep őrkutyája azonban ezt nem nézte jó szemmel. A kerítés mellett eljött egészen addig, amíg velem egy vonalba nem ért. Megállt, időnként hörgött kicsit, majd néha-néha, röviden felugatott. Ezek után biztos voltam benne, hogy számomra a vadászat még azelőtt véget ért, mielőtt elkezdődött volna.
A kutya azonban, mintegy negyedóra hangoskodás után elunta magát. Először csak leült a kerítés mellett, majd leheveredett. Később pedig felállt, nagyot nyújtózott, és elballagott a dolgára.
A reggel fényei közben lassan átlátszottak a ködön, és hamarosan látni lehetett a fák tetejét. Az előttem lévő táblán egy darabig még sötét volt, de hamarosan felsejlett a domborzat, és az olajretek sok helyütt már lerogyott, meggyötört szára is.
Az akácosban hamarosan agancsok koppanását hallottam, és azt, hogy a szarvasok verik a fiatal fák törzsét és ágait.
Volt egy olyan érzésem, hogy a bikák, tekintve a kutyával lefolytatott korai közjátékot, halló és látótávolságon kívül, a nyárfákat messze elkerülve váltottak vissza az erdőbe. A ködöt közben elfújta valami enyhe légmozgás, és a reggel már csillagos égboltot hozott. Hideg lett, fáztam, a könnyű takarót a lábamra csavartam, hogy kitartásra ösztönözzem magam. De nem történt semmi, még egy őz sem jött ki az erdőből.
Felálltam, ittam egy pohár teát, majd gondolatban már szedelőzködni kezdtem. Amikor azonban nyugat felé pillantottam, elállt a lélegzetem. A termőföldbe kis égerliget nyújtózott be, mintha valami félsziget lenne. A túloldalára nem láttam át, de az északi csücskénél egyszer csak megjelent két szarvas. Futottak, de nem úgy, mint amiket megriasztottak, hanem mint a megkésett vad, aki a biztonságot nyújtó erdő felé siet.
Ahogy megláttam őket, már tudtam, hogy bikák, és a tarlóról jönnek. A puska után nyúltam, feltettem a lőbotra, amelyet kinyitni sem volt időm. A szarvasok észrevették a mozdulatomat, és megiramodtak, de felérve egy kis dombra, megálltak, és felém néztek. Ahhoz már elég erős fény volt, hogy lássam, az egyikük agancsában mindkét oldalon hosszú ágú villa van. Megcéloztam és lőttem, a bikák pedig elfutottak.
Ahogy követtem őket a tekintetemmel, és az újból csőre töltött puskával, az egyikük megállt az erdő szélén. Tétováztam, hiszen nem tudtam, hogy a sebzett lehet-e az… Hagytam belépni az erdőbe.
Leültem, és próbáltam visszanyerni a nyugodtságomat, majd a rálövés helyére indultam. A dombon, amire felfutott, csak a nyomokat találtam meg, amelyeket a homokos talaj könnyen észrevehetővé tett. Vérnek semmi nyoma nem volt. Hogy a keresést megkönnyítsem, felkattintottam a fejlámpámat, és a répa leveleit nézegettem. Amikor azonban odafordítottam a fejem az erdő szélére, a lámpafényben a fák között egy szempár világított.
Először nem kis fogtam fel, hogy mit látok. A szempár alacsonyan volt, inkább valami apróvad szeme lehetett volna, de ahhoz túl nagy méretű volt.
Akkor döbbentem rá, hogy a szarvas fekszik ott.
Odasiettem, és közelről már az erdő alatt is láttam, hogy ott van. Amikor azonban célzásra emeltem a puskát, megfeledkeztem a lámpáról, ami belevilágított a céltávcsőbe. Gyorsan ledobtam a fejemről, azonban ez a gondolatnyi idő elég volt a bikának, hogy felálljon, és meginduljon, Az első lövésem célt tévesztett, de a hangra keresztbe fordult előttem, akkor beléptem a fák közé, rálőttem és felbukott.
Arra eszméltem, hogy izgatottságomban alig kapok levegőt. Ott álltam felette akkor is, amikor az utolsót emelkedett fel a mellkasa, és utoljára fújta ki a levegőt. Nem is nagyon tudtam elindulni kifelé, de végül rászántam magam. Amikor visszanéztem, az agancsa felett, a fák között éppen akkor kelt fel a nap a horizonton.
Megjelent a szerző Szajkók - novellák, tárcák, hangulatok című kötetében.