Lapunk júliusi számának publicisztikai rovatában, a Rózsaszín lelátó 47. részében foglalkozott a szerző Széchényi Zsigmond emlékezetével kapcsolatos kérdésekkel, amelyre érkezett olvasói reakció, amit az augusztusi lapszámban közöltünk. Íme mindkettő.
Rózsaszín lelátó 47.0
Johann Sebastian Bach (1685-1750) a világ egyik legnagyobb barokk zeneszerzője számtalanszor keveredett vitába második fiúgyermekével, Carl Philipp Emanuel (1714-1788) szintén zeneszerzővel, a klasszicista stílus megteremtőjével, hogy szerzeményeiből hiányzik a kontrapunkt, vagyis az ellenpont. Azért, hogy értsük is, miről is van szó, vizsgáljuk meg mi az az ellenpont: A barokk zene talán legfontosabb stílusjegye, hogy a reneszánsz polifóniáját még jobban beteljesíti, a fényűzésig fokozza. A polifonikus szerkesztésen belül pedig kiemelkedő szerep jut a kontrapunkt (ellenpont) zeneszerzői technikának. Az adott szólamhoz képest a másik „pont ellen pontot”, hang ellen hangot állít a zeneszerző. A jó ellenpontban a szólamok egymás ellen dolgoznak, egymást kiegészítik, egyik a másikat kilendíti a helyzetéből. Az ellenpont az énekestől, hangszerestől nagy figyelmet kíván, hogy szólamát összehangolja a másikkal, ugyanakkor a lehető legvilágosabban kiemelje saját szólamának sajátosságát.
Mindezek után, ha lehet még azért olvassák tovább e havi jegyzetemet, mert bár tudom, hogy ez a Nimród Vadászújság és nem pedig a Film, színház, muzsika folyóirat, mégis le kellett írnom ezt a bevezetőt, hogy értsük mire is gondolt a szerző a továbbiakban.
Arra, hogy sokan, sokféleképpen támadnak minket, hogy miért is istenítjük ennyire, miért emeljük fel a magasba az idén 125. születési évfordulóját „ünneplő” Széchenyi Zsigmondot, aki, bár tudvalevőleg nagyon híres író és vadász volt, de mégiscsak rengeteg negatív tulajdonságot fejlesztett ki magában és mégsem volt annyira nagy vadász, mint ahogyan azt a világ és mi gondoljuk. Lődühönc volt, vegzálta a cselédlányokat és nem tudott vasárnaponként a vízen járni...
Persze egyesek ebbéli megnyilatkozásaikkal nem mernek kiállni a nagy nyilvánosság fényekkel átitatott színpadára, hanem csak egymás közt sutyorogva vesznek elégtételt, és ha meghallja őket valaki, akkor csak békésen fütyörésznek az eget bámulva, mint a két kerekfejű rajzfilmhős Lolka és Bolka. Ők azok, akik szakmai megmondóembernek tartják magukat, akik tudják a tutit mindig és mindenről, de attól nem riadnak vissza, hogy puskalámpa fénye mellett lőjenek agyon akár egy gímbikát, bár a pizsamájuk is tarchten és minden körülmények között lódennel takaróznak.
Joggal kérdezhetik: de hol van itt a kontrapunkt?
Nos, mi azon a véleményen vagyunk, hogy a gróf úr magánélete és egyéb, úgymond személyes tettei nem ránk, és nem a nagyvilágra tartoznak.
Ez az ő dolga.
A mi feladatunk, hogy ne hagyjuk feledésbe merülni munkásságát, őrizzük a vadászat lángját és azt mutassuk meg mindenkinek, hogy okuljanak, tanuljanak belőle és sütkérezzenek a fényében. Mindenkiben ott lapul az ellenpont, ami vagy jobbá, vagy rosszabbá teszi saját magát, de ezt egy kívülállónak botorság lenne megítélni, pláne több évtized elmúltával.
Gondoljunk csak bele, hogy ha mondjuk Adyt az alkoholizmusa, József Attilát depressziója, Kosztolányit drogfüggősége vagy Arany Jánost uzsorás mivolta miatt, vagy okán ítélnénk meg. Nem, ez nem a mi dolgunk. És azt sem szabad elfelejtenünk, hogy lehetséges, mindezen „jellemzők” miatt lettek olyanok, amilyenek. Ki tudja?
Nem vagyunk egyformák.
Széchenyi Zsigmond maradandót alkotott, olyat, mint még senki más. És mindezt úgy tette, hogy embernek kellett lennie és maradnia számtalan sorsfordító helyzetben, ellenpontok viharában, ahol számtalanszor megtapasztalhatta a mélységet és a magasságot, a vadászat „cukrosbödönét” és annak hiányát. Ez volt az ő sorsa, ezt rendelte neki az élet és neki ebben a történelmi olvasztótégelyben kellett letennie névjegyét az asztalra.
Úgyhogy nem a mi dolgunk felette ítélkezni, hiszen hogyan is tehetnénk, és a 125 az 125, még ha a fene fenét is eszik.
Olvasói levél: Ellenpont plusz
Olvasva a Nimród 2023. júliusi számában megjelent Rózsaszín lelátó rovatának Az ellenpontról című cikkét, arról jutott eszembe egy régi történet.
Valamikor 1975. és 1980. között a kollégiumban Széchenyi könyvét olvastam, és egy barátom átadta nekem Lengyel József Fegyverhordó Ndoló naplója című könyvét. Apámnak megmutatva - akinél Széchenyi az első helyet foglalta el a vadászkönyves polcon - csak annyit mondott, hogy ez gyalázat, Ndoló szerintem írni sem tudott. A „mű” Széchenyi Zsigmond afrikai vadásznaplójának (1928-29) mintegy tükörképe a fegyverhordó szemszögéből, aki a vadászatszervezővel összekacsintva játssza el az eredeti bennszülöttet, veri át minden téren a paccer kocavadásznak beállított „osztrák-magyar lordféléket”. Ndoló, mint a hazája szabadságáért küzdő, felvilágosult hazafi jelenik meg. Széchenyi nevét nem írja le, de a személyleírásból egyértelműen lehet rá következtetni.
Nem tudom, mi késztethette Lengyel Józsefet a mű megírására. Amennyiben humorosnak szánta, ennek ellent mond az előszóban (1958 augusztus) egyértelmű kijelentése, miszerint a napló eredetiségéhez nem férhet kétség. Szerintem Lengyel József egyszerűen maga elé vette Széchenyi vadásznaplóját, és a szocialista eszméknek megfelelően átírta. Lehetetlen ugyanis, hogy a két napló kizárólag, pontról-pontra egyezzen az események tekintetében. Továbbá Ndoló eredeti naplójának sorsáról, illetve az hogyan került Lengyel Józsefhez, szó sincsen. Érdekes viszont, hogy a könyvet először 1978-ban, a Magvető Kiadó Bp. Rakéta regénytár adta ki, tehát Széchenyi Zsigmond, illetve Lengyel József halála után. Valakinek, vagy valakiknek érdekében állt egy olyan ember befeketítése, aki tehetségével, neveltetéséből fakadó intelligenciájával mindkét rendszerben megállta a helyét, könyveit falták az emberek, és nem csak a vadászok. Maradandót alkotott, az idő Széchenyi Zsigmondot igazolja.