Vass Tibor olvasónktól kaptuk az alábbi – gyerekkori – történetet, aki jómaga is régóta a természet és az állatok tisztelője, a vadászélet rajongója. Régóta érezte a késztetést, hogy leírja és továbbítsa irományait, melyek közül az elsőt ezúton tárjuk olvasóközönségünk elé.
Öt, vagy hat esztendős lehettem, mikor ez a fura esemény történt meg velem.
Szinte minden hétvégénket a nagyszülőknél, faluhelyen töltöttük anyáékkal. Nem laktak messzire, így mindig meglátogattuk őket. Apáék segédkeztek a házkörüli munkálatokban, vagy a kert gondozásában. Én, pedig játszottam. Mi mást csinálhattam volna? Megvoltak a játszótársaim is. Az unokatestvérekkel együtt a Tücsök és Sztella kutyák és a kisebb nagyobb macskák, mellettük a pitvar és az ólak lakói. Tyúkok, kakasok, disznók, libák csapata. A meglétük elszakíthatatlanul összefonódott a paneli életemmel. Nélkülözhetetlenek lettek számomra. Néhány felnőtt, főleg városlakók számára elképzelhetetlen dolog az a számtalan játék, amiket a háziállatokkal együtt lehet űzni. Egy gyerek nem tud unatkozni az udvaron, ilyen barátok társaságában.
Szép, meleg nyári idő volt ezen a szokatlan és különleges napon. Mikor megérkeztünk a nagyiék házához, szokásomhoz híven két puszival azonnal üdvözöltem. Nem volt szokatlan dolog, hogy mama egyedül volt otthon és papa nem jött ki elénk. Sokszor dolga volt még a hétvégéken is. Nem is mondanám munkának, inkább hobbinak. Hobbi-munkát végzett. Nyugdíjas bányász volt már, de nem tudott megülni sohasem. Mivel mama mosolygott, így nyugodt szívvel könyvelte el mindenki a hiányát. Én is. Jómagam nem is firtattam az okát. Ezért a köszöntést követően a hátsó udvarra vettem az irányt. Meglátogatni készültem a barátaimat. Tücsök, a félig németjuhász félig ismeretlen apa, keverék öreg gyereke, cammogva jött is már elém. Lomha járása tükrözte a meglett korát és egészségügyi állapotát. Fél szemére teljesen, a másikra félig vak volt már, de a kedve és hűsége töretlen maradt. A kert végéből pedig azonnal ott termett mellettem az ifjonc Sztella asszony, a fekete-fehér foxi is, hogy üdvözöljön. Ugrálással és nyalakodással. Némi botdobálás után szerettem volna még a többi cimborámat is köszönteni, de megszakították a már-már hagyománnyá vált hétvégi szokásomat.
– Gyere kisfiam. Beszállunk a kocsiba – szólt anya.
– De hát még csak most jöttünk. Máris megyünk?! – mondtam kissé felháborodva. Érthetetlen volt számomra ez a hirtelen utazás.
– Ne aggódj, nem haza megyünk. Kimegyünk az erdőre, meglátogatjuk papát. Kint van Béla bácsinál – válaszolta apa.
Így már kecsegtetőbb volt az autóba szállás. Gyalog sétáltunk már nem is egyszer az erdőben, de kocsival még sohasem mentünk. Lehetett érezni, hogy egy szokatlan útra készülünk. Kíváncsi is lettem, hogy ki is az a Béla bácsi, akit addig még csak nem is láttam. Mind a négyen beszálltunk, és már úton is volt a Skoda 120-as. A közel egyórás zötykölődés nem volt annyira kellemetlen, mint amilyen lehetett volna, mert a festménybe illő látvány enyhítette a hepe-hupás út testi igénybevételét. Hosszú, völgybéli út volt, ami a célállomásnál kiszélesedett és egy nagyobb tisztást képezett, a közepén egy szomorúfűz szigettel. Megálltunk. Recsegett a kézifék. Kiszállunk. Bal felől egy kis forrás csordogálása hallatszott. Az öböl közepén a sziget. Jobbra pedig, ahogy fordulok, az öreg tölgyek magasan emelkedő „várának” tövében, megpillantok egy zöld házikót. Olyan zöld volt ez a ház az én szememben, amilyet még azóta nem is láttam. Nem a szikrázó napfény miatt ragyogott a szememben és nem azért, mert rikító színe lett volna, hanem a különleges hely és a kisugárzása miatt. Az erdők által bölcsőként körbeölelt völgy felülmúlhatatlan látványt nyújtott.
Mint egy mesebeli házikó úgy nézett ki. Elindultunk, hogy közelebbről is szemügyre vehessük ezt a megigéző színűre festett lakot. Mikor már egész közel értünk, kilépett az ajtón Puskó Imre papóm, utána, pedig az ajtó árnyékából előbukkant egy felettébb különös és egyfajta tekintélyt sugárzó küllemű úr. A számomra ismeretlen férfi. Páratlan ruházata igazán a hely hangulatával harmonizáló viselet volt. Egy tetőtől talpig zöldbe öltözött erdőlakó. Zöld csizma, zöld nadrág, zöld felgyűrt ujjú ing, zöld kalappal a fején, amit fácántoll díszített. Kedves hangú, mosolygós. Ő volt Csóka Béla bácsi (a későbbiekkel egybevéve, összességében több mint 45 évet élt ebben a kis vadonban épült palotában). Hangos üdvözlések közepette már ott is termett mellettem. A zöldbe öltözött vadász úr velem is kezet fogott, miközben bemutatkoztunk és nekem is megemelte a kalapját, majd egy kissé összeborzolta a hajamat.
– Szép legény vagy – mondta, és beinvitált minket a zöldlaki otthonába. Kint meleg volt, de odabent kellemesen hűvös. Körbejártuk a házikót. Az első megálló a konyha volt, benne sparhelt, rajta kotyogós kávéfőző, amin éppen jött lefelé a friss kávé. Kredenc az evőeszközök, tányérok, poharak, fazekak tárolására. Stelázsi, rajta fűszerek, befőttek. Asztal, kis polcok a falra felfúrva. Katonásan elrendezve minden. Tovább haladtunk. A mellette lévő szobában pedig egy kis kályha, egy nagyobb ágyikó és egy kis sezlon. Sifonér, nagy ruhásszekrény, állófogas, rajta kabát, esőköpeny, persze zöldek és egy másik hasonszínű kalap. Egy kis íróasztal. Aránylag kicsi volt minden, de nagyon otthonos. Ám az újabb helység, ami a hálót követte, hatalmasra nőtt. Pedig négyszer négyestől nemigen volt nagyobb. Óriási volt úgy tűnt számomra. Lehet csak azért, mert a szemem bogara akkora lett, mint egy lapostányér és a pupilláim tágulásával együtt tágult a szoba is. Megnőtt a tér. Nem hétköznapi szoba volt az. Csodaország béli. Soha nem látott érdekességek sokasága lepett meg engem. A falak tele voltak különböző méretű és típusú trófeával, nyakas vaddisznó és szarvas. Agyar és rókaprém, kitömött fácán és sas. Számtalan agancs. Nem tudtam hová nézzek. Nem lehetett betelni a látvánnyal. Micsoda érdekességek. Kaptam a látvány mellé egy kis gyorstalpaló oktatást a trófeákhoz és segédeszközökhöz. A falon még kürtök, réz és szaruból készültek. Sípok. Lőszertáska. Mi micsoda, mire való? Melyik milyen állat agancsa? Gímszarvas, dámvad, őzbak. Idősebb, fiatalabb. Selejt, díjnyertes. Volt még a helységben egy kisebb fémszekrény, ami zárral és lakattal is el volt látva.
– Ez mire való? – kérdeztem.
– Ez a fegyverszekrény.
Azzal a zsebébe nyúlt és előhúzott egy kisebb kulcscsomót. Átlapozta gyorsan, és a megfelelő páciens már nyitotta is a hozzá passzoló zárt.
– Ezek a golyós puskák, ezek a sörétesek, ez egy kispuska, az a kettő pedig légpuska. Mindegyiknek megvan a helye és ideje. A kezembe is foghattam a fegyvereket, persze egyedül nem tudtam még megtartani őket. Nem az én gyerekalkatomhoz, karhosszamhoz és vállamhoz voltak igazítva. Hát így történt ez a mérföldkövet képező, pazar, az erdei sűrűségek szívébe vezető kiruccanás.
Ez a nyári ismerkedés Béla bácsival vitathatatlanul rányomta az egész életem további folyására a vadászat és a trófeák csodálásának legelső bélyegét.
Innentől kezdve a zöld szín rabjává váltam.
Ha önnek is van egy jó története, írása, amelyet megosztana másokkal is, akkor ne habozzon, küldje el szerkesztőségünk részére az info@nimrod.hu címre!
