…itt állok a lucernaföld szélében kinthagyott bálák között, igazi – véletlenszerűen – kialakított leshelyemen.
Ugyanis oly módon van itt hagyva öt gurigabála, hogy éppen meg lehet állni közöttük, minden oldalról takarnak – és talán, ami még fontosabb –, minden irányba igencsak kényelmes lövést lehet tenni róluk. Szóval itt ácsorgok ezen bálák gyűrűjében, puskám, távcsövem, na meg az egyik legjobb barátom – a szúnyogriasztó spray – itt hever a tetejükön. Előttem egy végtelen hosszúságú és vagy hatvan-nyolcvan méter széles lucernatábla. Ezen túl egy nagy napraforgó föld. – Állítólag a napraforgóban lakik a „bakom”, onnan szokott kijárni ide a bálák környéki vízállásos részre legelészni, bár az is igaz, hogy úgy öt alkalomból egyszer-kétszer látta itt eddig őkelmét a házigazda. A hátam mögött egy betárcsázott búzatarló – úgy nyolcvan-száz méter széles lehet –, azon túl ismételten egy végtelen nagyságú lucernatábla fekszik. Amint itt méregetem magam körül a terepet, az imént említett hátam mögötti, búzatarlón túli lucernában feláll egy suta. Éppen irányomban van, nem sokkal messzebb százhúsz méternél.
Alighogy szemügyre veszem a keresővel, feláll mellette egy bak is, éppen szembe van velem. Jó öreg bak, meg nem is olyan kicsi – jönnek ezen gondolatok az első benyomás kapcsán, aztán elfordul oldalra, és a kereső majd kiesik a kezemből. Hisz a jobb szárán tőtől induló, legalább húszcentis, íves szemága van… Semmi kétség, ez a bak az, amiről a vadőr beszélt nekem, és afelől sincs kétség, hogy azon nyomban bele is szerettem… Remegő kézzel cserélem a keresőt a bála tetején pihenő fegyveremre. Jól nekihasalok a bálámnak, aztán amikor a céltávcsövem szálkeresztje stabilan együtt áll a bakom lapjával, megérintem a felpeckelt ravaszt… Puskám dörrenése durván hasít bele az állott levegőjű nyári délután alföldi idilljébe, de ezt a bakom már nem hallja, ugyanis a kissé magasra sikeredett laplövésem helyben marasztalja. Mire hozzáérek, már megtörik a szemében a fény, végleg búcsút intett a forró augusztusi délutánnak. Örömöm határtalan, és picikét sem bánom, hogy viszonylag hamar utolértem a sors által nekem rendelt bakot. Kizsigerlem elejtett vadamat, aztán pedig elviszem a leshelyemhez, és a bála tetején készítem el méltó ravatalát e gyönyörű augusztusi nap utolsó sugarainál…
(megjelent a szerző „Megint eltelt egy vadászév” c. könyvében 2017-ben)