Szeptemberi hegyvidéki bikavadászatról szól az alábbi történet, amellyel lassan búcsúztathatjuk az idei szarvasbőgést.
A Horka-legelőn osonunk felfelé Balázzsal, bőg előttünk három bika – meg rengeteg, körben mindenfelé –, de még sötét van ahhoz, hogy bármit is kezdhessünk velük. Felosonunk a legelőközepi kis körtefához (a bakancsom már most átázott), és várunk. A hangok alapján két javabika bosszantja egymást, illetve valamiféle gyerekbika szól bele még a diskurzusba.
Bőg mögöttük a Kurtabércben is vagy három (köztük néha megszólal az öreg „Böfögős”), balról a Kakaslápáról is kettő, na meg persze a Boglyosból is többen szólnak, a hátunk mögül – a Sípos-Köves felől meg sem próbálom számolni, hogy mi van arra...
De térjünk vissza a síposiaktól magunk elé, hisz lassan pirkad, viszont a szarvasaink behúzódnak az erdőbe a legelő bal oldalán. Mondom is Balázsnak, hogy haladjunk mi is, addig menjünk be az erdőbe, míg nincs teljesen világos, hátha nem vesznek észre még a legelején...
A legjobb hangú itt bőg mellettünk a Milehegy tövében, ahogy bebújunk a kökénybokron keresztül. Meg is támasztjuk az első fát, most már tényleg várni kell a pirkadatra. Nagyon tombol a bika előttünk, néha kirohan oldalra, megzavarja valamelyik közelítőt, és közben folyamatosan ordít. Ugyanúgy a másik kettő is körülötte.
Lassan érkeznek a fények az erdőbe, látjuk már a bikát néha-néha a nagy ordibálásban, de biztosat nem tudok rá mondani. Vagyis tudnék: tíz év, és hét kiló feletti; hosszú, szűk állású agancs, a tetején hármas-négyes tenyeres koronával, de hogy mennyivel van hét kiló felett, azt nem tudom még megmondani. Úgy érzem, hogy ugyanúgy lehet hét egész kettő, mint kilenc és fél. A „kolléga” pedig mindenképpen szeretne nyolc kiló felé menni, így nem merem kimondani rá az áment. De azért győzködöm magam; ha a lombár agancsokat általában felé szoktuk taksálni, mert becsapja a szemünket a terpesztés „bősége”, akkor a szűket valószínűleg alá... Aztán ha erre azt mondom, hogy a hetet biztosan meglépi – így szűken, akkor bizonyára megvan a nyolc is – forognak a gondolataim... Na, nézzük meg még egyszer, aztán döntök! De a bika jobbat tud: elindul felfelé, pontosabban a tarvad indul meg előtte, ő pedig háborogva követi.
Indulunk mi is, de tudom, hogy nem sok értelme van. Hosszú, egyenes völgy – sokszor csak ötvenméterenként álló – öreg bükkfákkal, nagyon hamar meglát benne a szarvas. Így van ez most is, ahogy az első élen átbukunk a vad után, ők már kétszáz méterre vannak a lápán, a hegyek közötti kis völgyben; csak villanásnyit látunk a bikából – ami rendületlenül bőg továbbra is –, de ahogy megyünk fától-fáig, úgy érezni, hogy toljuk őket magunk előtt. Kár a kergetőzésre pocsékolni az energiát, úgyhogy a lápa közepe körül megállunk, és elkezdek inkább a Kurtabérc felé kacsingatni. Egész reggel óta „füllel tartom” a helyet, van benne három javabika, illetve az őket körülvevő „sitnyik” brigád, úgyhogy már fordulunk is neki keresztben a Kurtabérc oldalának, a másik oldalán a szokásos „fő-katlanban” megy a ramazuri.
Nem mondom, hogy nem lett melegünk, mire felértünk, de itt vagyunk. Megállunk a gerincen egy tölgy mellett, aztán éppen azt ecsetelem Balázsnak, hogy Laci barátjával is innen mentünk be a minap, amikor megijesztette azt a bikát, ami szerintem éppen a jobboldalon bőgő a három jóravaló közül. Innentől még három fányit kúszunk, aztán be is látunk hozzájuk a katlanban. Mondanám, hogy mindig csak akkor lépjünk, amikor bőg valamelyik, de nincs rá szükség, ugyanis folyamatosan ordít legalább kettő, úgyhogy csak a látszatra kell adni; előbb görnyedve, majd az utolsó „faközt” négykézláb tesszük meg, le is ülök a kiszemelt tölgyünkhöz, aztán távcsövezés. A jobbról bőgőt meglátom hamar, hosszú, lombár, fakó – vékony – agancsú tizenkettes, valahol hét kiló körül, valóban erre lőhettünk a múltkor, nem sok baja van, az bizonyos.
Balról bőg a másik, valahol a dagonya feletti oldalon, szakasztott olyan hangja van, mint amit pirkadatkor nézegettünk a Horka-lápa tövében, illetve rajtuk túl bőg – talán a legjobb hangú – az évek óta ismert „böfögős”. Sose láttam még, de a hangját megismerem; csak böffent nagyokat, mint valami öreg riasztó szarvastehén, aztán úgy minden ötödik böffentés után szánja el magát arra, hogy megtekerje egy kicsit a dolgot, bőgjön egy unottat... Emlegettem őt már idén, meg az elmúlt években is párszor, de eddig mindig csak a hangja volt előttünk...
Most sem vagyunk közelebb hozzá, ellenben jobbról, a fakó tizenkettes tarvadjai elindulnak befelé a katlanba, sőt át a másik oldalra az imént emlegetett böfögő felé, az uruk pedig utánuk. Így most egyiket sem látjuk, ellenben olyan bőgést fakasztanak odaát a katlan túloldalán, amilyen csak egyszer van egy évben. Agyalok is, hogy hogyan kellene közéjük menni. A legjobb lenne körbe felmenni a Nyugodói lapos sózója felől, csakhogy délkeleti szél fúj, az pedig arra a körre nagyon nem jó. Lehet, hogy csak egyenesen utánuk kellene indulni a katlanon keresztül, tekerem az agyam egy kicsit a gondolat miatt, hisz ez az egyik legjobb beállóhely, sose mentem még bele, kizárólag meglőtt bikáért. De akárhogyan forgatom, ez a megoldás jöhet csak szóba, úgyhogy nekiindulunk. Fától-fáig, ahogy szoktuk, aztán minden megállónál távcsövezés.
A katlan közepén járunk – nagyon le van tiporva itt minden –, amikor ismét meglátom a fakó tizenkettest, sőt nem messze tőle azt a magas lapátost, ami reggel előttünk volt. Ezek szerint nem hallottam rosszul, de hogy miként került ide, azt ne kérdezze tőlem senki, de itt van. Éppen kezdeném újra a hajnali dilemmámat a nagyságával kapcsolatban, amikor az megzavar egy koronás gyerekbikát, mely befut alánk, a lapátos pedig elindul lefelé balra a dagonya irányába, de oda pont úgy lógnak be a lombok, hogy megint csak foltokat látok belőle. Közben a fakó agancsú tarvadjai is megindulnak ebbe az irányba – mintha követnék a lapátost –, az uruk persze utánuk... Na, mi legyen? Éppen azon morfondírozok, hogy miként kellene ismét elébük kerülni, amikor megszólal fent előttünk a laposban a – már szinte elfeledett – Böfögős.
Menjünk csak előrébb vagy ötven métert! Sikerül... Még nem látunk ki a laposba, de a bika ott bőg. Ziccer helyzetnek ígérkezik, ugyanis, ha a többieknek utána menne, akkor azt az orrunk előtt fogja tenni, ha pedig nem, akkor megyünk még két fányit, és fellátunk hozzá. A hangok alapján úgy tűnik, hogy nem mozdul, úgyhogy felóvatoskodunk az élre...
Itt bőg valahol előttünk. Meg is látom az egyik agancsát, nincs messzebb harminc-negyven méternél. Igen hosszú, fekete, kevés ágú agancs. Vastag ágak, egyenes középág, meg a koronából is áll egyenesen egy ág előre. Éppen bőg, látok villanásokat a másik szárból is. Az első benyomásom, hogy ez egy igazán nagy bika, ezt a véleményemet pedig mondom is Balázsnak. A vad lép egyet, felénk fordul, bőg. Igen komoly, morcos fej, mélyen ülő, igen vastag rózsák, nagyon hosszú – és elég vastag – szárak... Nem szabad elengedni! A bika is meghallhatott ebből valamit, ugyanis most felénk figyel, és kilép tiszta helyre. Teljesen szemben áll, kissé lesunyt fejjel, érzem, hogy a szél a tarkónkból kezd húzni, sőt már a bika is emelgeti az orrát, mindjárt elugrik... Kérdem is Balázst, hogy nem érzi-e úgy, hogy szügyönlövi, közelebb van, mint negyven méter, de azt mondja, hogy megvárná, hogy elforduljon... Félek, hogy megugrik, de ahelyett inkább nekikezd bőgni. Böffent egyet, ahogyan azt mindig is tette, aztán harcra hív minket. Majd, mivel látja, hogy nem mozdulunk, elindul jobbra, és pár méter múlva megáll, én teljesen tisztán látom az elejét, egészen a derekáig, Balázs pedig súgja, hogy nem látja, csak a fejét. Mondom neki, hogy célozza akkor azt a részt, aztán amint elindul, én megszólítom. Így is lesz; amint a bika lép egyet, én ráböffentek, az kihúzza magát, ebben a pillanatban csattan is lövés, látom rajta, hogy jó helyre megy. A bika megugrik balra, én éppen mondanám Balázsnak, hogy jó lesz, de ő ismétel, lép előre párat, aztán pedig a fák között tébláboló bikát meglövi még egyszer, majd még egyszer, melyet a harmadik lövés fel is borít végleg...
Már itt állunk felette. Az „öreg Böfögős” felett... Hihetetlen bika, minden ága – a korona is – ágvégig megrakva lencsényi gyöngyökkel. Harminc centis rózsa, száztíz centis szár... Páratlan agancs…
Megjelent a Nimród Vadászújság 2022. évi szeptemberi lapszámában.
