Január vége, még mindig korán sötétedik, és megérkeztek a nagy mínuszok is. A leginkább olvasásra való idő. Meleg szobában rég elfeledett újságokat böngészni…
Tényleg, vajon min gondolkodtak száz évvel ezelőtt, ilyenkor? Mi foglalkoztatta az akkori vadászokat, erdőjárókat a leginkább? Miről írtak-olvastak nagyapáink, dédapáink?
***
Vadászlap. Vadászati vad- és ebtenyésztési képeslap. Szerkeszti Gyöngyöshalászi Takách Gyula, előfizetése egész évre: 200 korona. 1922. január 1.
Másfél évvel járunk Trianon után… Mi mással is kezdődhetne a 3. oldal, mint e sorokkal „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában… hiszek Magyarország feltámadásában. Amen.”
Lássuk csak! Vezércikk a szerkesztőtől. Az egész vadásztársadalmat érintő gondokról: „Hegedűs volt pénzügyminiszter és államtitkárja nem elégedtek meg a nyakunkba pottyantott pallossal: a vadászati és fegyveradónak százszorosra való felemelésével; hanem nagy bölcsen kitaláltak még egy külön vadászterületi adót is, amivel aztán meg is adták volna a kegyelemdöfést, a százszoros adóval amúgy is halálra sebzett vadászatnak.” A mindenkire egységesen vonatkozó összeg helyett Takách Gyula a töltényadót javasolja… „Ha pedig a vadászatot, ezt a forradalmak által tönkretett, halálos beteg gazdasági ágat, rögeszmeszerűleg mindenáron meg kell adóztatni (miért nem adóztatják meg inkább rogyásig az egészségtelen és sokszor erkölcstelenségig fajuló kártyázást, a kártyatulajdonosokat, a lelket-testet megölő pálinkaivást?), akkor tessék az egyetlen igazságos módhoz, a töltények megadóztatásához folyamodni!”
Egy szomorú sorozat harmadik részében a szerző arra keresi a választ: „Milyen vadászterületek vesznek el Nyugat-Magyarország elszakításával?” E számban Vas megye került sorra.
Lélekemelőbb témák következnek: vadászbeszámolók. „Három évig egy bika nyomában”. Micsoda stílusban írt beszámoló: „Vagy 150 lépésre félig fejjel volt felénk fordulva, amikor lövésre emeltem jól kipróbált 9'/2 Mannlicher Schönaueremet, és 21/2-szeres Mignon látcsővel annak elölről felém fordított bal váll-lapját pontosan megcélozva, lőttem. Lövésem után a látcsövön át a bika ugrásából láttam, hogy golyóm jól talált. Lövésemre a holtra sebzett fenséges szép vad kiszaladt a rétre, ahol öntudatlan rohanása közben kapott második lövésemre összeesett. Kimúlt nagy testét (teljesen kizsigerelve 242 kg volt) megilletődve néztük. Visszafejlődött szép, páratlan 12-es agancsában gyönyörködve hálát adtam Szent Hubertusnak, hogy hosszas fáradozásaimat sikerrel koronázta.”
Aztán Stark Dezső erdőmester beszámolója egy vonatútról, ahol egy ismeretlen útitárs élete történetét mesélte el neki: egy vadorzó történetét…
Izgalmasak a szakcikkek is! „Adatok egyes háziállatok elvadulásához”. „Túzokvadászat a Tisza mentén”. Egy másik írás pedig a következő kérdést feszegeti: A karabély pontosabb-e, mint a gyalogsági fegyver? „A »Vadászat« 1921. november 15-i számában ezen cím alatt Szemere László úr megemlítve, hogy mesterlövőink újabban a gyalogsági puskáról a karabélyra tértek át, felveti a kérdést, hogy a karabély tényleg pontosabb-e a gyalogsági puskánál, és felszólítja az olvasókat, hogy a kérdés eldöntése végett adataikat pro és kontra sorakoztassák fel.”
De még az apróhirdetések is milyen beszédesek!
„Kitűnő bizonyítványokkal rendelkező bajor fővadász, lehetőleg nagyvadterületen, állást keres. Cím a kiadóban.”
„Egy hazaáruló rác gróf szolgálatából hazafisága miatt kiesett és a vadorzók kiirtásában specialista, a vadtenyésztés minden ágában teljesen jártas erdőmester állást keres. Cím a kiadóban.”
„Idomításra elvállal kettő darab 4-5 hónapos pedigrés pointert vagy fajtiszta magyar vizslát, egyiket a másikért. Dollák Béla, Újcsanálos, Zemplén megye.”
***
Nagyapáink, dédapáink, 100 évvel ezelőtt. Talán a legszívszorítóbb, hogy ők azt gondolhatták, a neheze már mögöttük van… S talán a leglélekemelőbb, hogy mi már tudjuk: ha kellett, az életük árán is, de becsülettel helyt álltak a sötét XX. században.