Aki a bakot megbecsüli, az a bikát is megérdemli.
Borult, szürke, felhős és hűvös időben mentem a Gödöllői-dombságba azzal a céllal, hogy őzbakokat fotózzak egy tölgyerdővel szegélyezett lucernatáblán. Többször jártam már erre, de mindig csak átmentem a terület szélén, amikor egy másikra igyekeztem, és szinte kivétel nélkül minden alkalommal láttam itt őzeket. A vastagon beállt felhőzet lehetővé tette, hogy már kora délután ott legyek a helyszínen, mert a fényviszonyok megfelelőek voltak és a vad is jobban mozdul ilyen időben, mint a rekkenő melegben. Először egy nagyon vékonyszárú fiatal bakot láttam, majd ahogy tovább cserkeltem, még kettő hasonló kaliberű villás agancsút figyeltem meg. Aztán eljutottam a tájnak egy pontjára, ahonnan a lucernás egy távoli, de mélyen fekvő területrészére lett rálátásom. Azonnal kiszúrtam, hogy egy vörösesbarna folt tűnt ki az üde zöldből. A távolság miatt, ami nagyjából 600 méter lehetett, nehéz volt eldönteni, hogy őzről van-e szó, de aztán megváltozott a folt formája és a teleobjektíven keresztül egy hatalmas agancspárt fedeztem fel a lucernából kiállni. A magas növényzetben egy koros gímszarvasbika feküdt. Feledtem az őzeket és felvillanyozva visszahúzódtam az erdőbe, hogy azon belül cserkeljek a lucernás szélére, amely a legközelebb esett a vadhoz. Ott óvatosan kilestem. A bika időközben felállt és legelte a zsenge takarmánynövényt. 100-150 méterre voltam az áhított vadtól, ami a fotózáshoz túl sok volt. Közelebb kellett mennem. Amikor a bika lehajtotta a fejét, hogy legeljen, akkor tudtam néhány métert közelebb kúszni hozzá. Sokáig tartott és végül már nem kockáztattam. Óvatosan felültem és fotóztam a nemes vadat. Még barkában volt, de már így is fenséges látványt nyújtott. Egyszer csak felkapta a fejét és az erdő szélét figyelte. Távolabb kiváltott még két bika. Ezek is nagytestű, idősebb egyedek voltak, de kisebb agancsot viseltek a fejükön. Az erdő szélén, tőlem távolodva kezdtek legelni. Idővel az előttem álló bika elindult feléjük és együtt visszaváltottak a tölgyesbe.