Szombaton tettük közzé lapunk internetes közösségi oldalán, hogy 28 évvel ezelőtt, 1995. július 8-án hunyt el Gemenc volt vadgazdálkodási vezetője, aki Party István és Berek János árnyékában is tudott új és maradandó értékeket teremteni.
Kornél bácsit 4 éves koromtól ismertem, és utoljára 19 évesen találkoztam vele. Ebben az időszakban évente sokszor töltöttünk 2-3 napot együtt, amikor nagyapámat kísérte a gemenci vadászatokon. Amíg felnőttem, többet találkoztam vele, mint jónéhány rokonommal, akikhez csak a jelentősebb ünnepek alkalmával volt szerencsém.
Nekem kisgyerekként ő volt a hős, a példakép, a parancsnok, aki még nagyapámnál is nagyobb ember, hiszen amíg együtt voltunk, ő mondta meg, hogy merre menjünk, mit csináljunk, mit szabad és mit nem. És láttam nagyapámon – akiről akkor azt hittem, hogy mindent tud –, hogy nagyon figyel rá, kérdez tőle, követi az utasításait. Ezért feltétel nélkül elfogadtam, szerettem, vártam a találkozásokat, amikor érkezésnél és távozásnál megöleltem. Óvodásként még a lábát karoltam át, majd ahogy teltek az évek, egyre feljebb jutottam. Sokan az ajtófélfán jelölve követhették a növekedésük alakulását, nekem Kornél bácsi volt a mérce, ahogy hónapról hónapra, évről évre közelítettem a ’nagy’ ember magasságát.
Amikor a szemünk egy szintre került, ő nyomott kezembe először töltött puskát, hogy egy vadmalac terítékre kerülése árán avasson vaddisznóvadásszá. Csúf, esetlen lövés volt, amely után a zsigerelést már csak befejezni kellett. Mégis boldog emlék marad egész életemre, hogy az a három férfi mond köszöntőt, miközben ütlegeli a fenekem, akik mellett másfél évtizede kuksoltam csendben a vadászatok során, vagy riglizésnél, hajtásnál, cserkelésnél velük bandukoltam erdőn, mezőn, sűrűben, sárban, hóban. A szüleim után nagyapám, Böröczky Kornél és Deutsch Ferenc voltak azok a meghatározó felnőttek, akik leginkább hatottak rám.
Életem első vadászélményei nagyjából akkor kezdődtek, amikor Böröczky Kornél 1974-ben újra Gemencre került. Nagyapámmal valószínűleg Gyulajról, de az is lehet, hogy már Lovasberényből ismerték egymást. Miután hamar kiderült, hogy képes vagyok órákig csendben lenni, nem kell engem fegyelmezni, nem vagyok nyafogós gyerek, ajánlására az általános iskola kezdete előtti nyáron, két hétre befogadott Berek Jani bácsi a Veránka szigetén lévő vadászházba, ahol elkísérhettem a napi területbejárásokra, megismerhettem az akkori kedvenc vaddisznó kocáját, Borcsát, illetve naphosszat játszhattam a baromfikkal, vagy a kukoricacsűrben, esetleg a kerítésen kívül szabadon bóklászó házisertéseket figyeltem, amelyek időnként keveredtek a vadon élő társaikkal. A frissen fejt tejből készült kakaó és tejbegríz ízét a mai napig érzem, ha erre a nyárra gondolok.
Valamiért a téli vadászatokra jobban emlékszem. Talán azért, mert ilyenkor sűrűbben mentünk Gemencre, illetve az átfagyott lábujjak fájdalma is segített elmélyíteni az emlékeket. Mégis imádtam, mert hamar megtanultam, hogy télen a fagyoskodás, nyáron a szúnyogcsípések tűrése, és általában a kényelmetlenség, a csöndben maradás parancsa még akkor is, amikor könnybe lábad a szemed a köhögési inger visszafojtásától, a hajnal előtti ébredések, mind-mind az élményhez tartoznak, azok által lesz igazán értékes a vadászat. Mivel már a kezdeti időszakban az önállóságra és a fegyelemre szoktatott nagyapám, így csak egyszer ébresztett, ami után magamtól öltöztem fel gyorsan, hogy le ne késsem az indulást. Ugyan nem emlékszem olyan alkalomra, amikor elaludtam vagy várni kellett rám, és valószínűleg nem is volt ilyen, mert a szégyen emléke megmaradt volna, de olyasmi sokszor előfordult, hogy nem öltöztem fel rendesen. Volt, amikor arról vették észre a gondomat, hogy potyogtak a könnyeim a fájdalomtól. Ezért a csontig ható fázás élménye megmaradt bennem, ahogy az is, hogy tiszteltek amiatt, hogy sose panaszkodtam. És az ő tiszteletük mindennél fontosabb volt számomra.
A vadászatok alatt sokat tanultam a felnőttek beszélgetéseiből a természetről, a vadról, vadászatról és arról, hogy miként, merre változik a világ. Sokat szörnyülködtek a vadászat zülléséről, a vaddal kapcsolatos etikai normák háttérbe szorulásáról, a csak ölni vágyó puskásokról, a vadászat álcája alatt rendezett tivornyákról, a kivagyiságról, vadászirigységről. Zilai János könyvében olvastam a közmondást: Gyere velem vadászni, megmondom ki vagy! Ezt tudta, képviselte Kornél bácsi is, ahogy gondolom, ma is a legtöbb hivatásos vadász. Mert nem lehet elrejteni a legbelső vágyainkat, késztetéseinket, amikor vadászunk, azok előbb vagy utóbb, de biztosan megmutatkoznak. Rengeteg erről szóló történetet hallottam tőle. És azt is Zilai János könyvében olvastam nagy örömmel, hogy nem csak én emlékszem úgy, hogy nagyapám etikus módon vadászott, kerülve a harsány, egymással versengő társaságokat, akik a vad kárára mérték össze a férfiasságnak hitt komplexusaikat. Nem volt számára társasági esemény a vadászat, és a trófeák sem érdekelték különösebben. A gemenci vadászatok döntő többségében Böröczky Kornéllal és Deutsch Ferenccel járta a területet, a velük való együttlét szerintem sokkal fontosabb volt számára, mint az eredmény.
Kornél bácsinak egyetlen könyve jelent meg csupán, és az is csak a halála után, néhány nehezen összeszedett írását bemutatva. A könyv utolsó írása a Zilai János által írt nekrológ, amelyben a volt beosztott elmondja, hogy Böröczky Kornél készült megírni a gemenci vadásztörténeteket, de ez végül nem történt meg.
„Magával vitte egy átlagosnál gazdagabb életpálya még teljesen meg nem alkotott szellemi kincsét, amely elsősorban a magyar vadásztársadalomnak pótolhatatlan veszteség, és örökké hiányozni fog épp úgy, mint Ő maga, Böröczky Kornél.” – fogalmaz Zilai utolsó mondatával.
Ma már sajnos Zilai János sincs közöttünk, és bár ő többet tudott ránk hagyni abból a szellemi kincsből, amit életében összegyűjtött, de még így is igaz rá is, hogy elkeserítően sokat vitt magával. Így volt ez Party Istvánnal és Berek Jánossal, Böröczky és Zilai tanítómestereivel is, akikről már sok magyar vadász sem tudja, hogy kik voltak és mit képviseltek a hőskorban, amikor Magyarország, Európa és a világ egyik legnagyszerűbb vadászterületét, természeti kincsét kellett újra és újra megmenteni az utókor számára. Csendes és lassan feledésbe merülő hősökről van szó.
Talán mostanra kiderült, hogy engem a hivatásos vadászok feltétlen tiszteletére neveltek, ez ivódott belém a legfogékonyabb korszakomban. Ezért állok értetlenül mindig olyankor, amikor alábecsült, kihasznált, rossz körülmények között dolgozó vadászt ismerek meg. És azt sem vagyok képes felfogni, amikor a szakmáját, a vadat és a természetet nem szerető és tisztelő vadásszal találkozom. Ilyenkor mindig Party, Berek, Böröczky és Zilai nevek jutnak eszembe. És persze akkor is, amikor boldog vagyok, mert megismerhetek olyan vadászokat is, akik az ő értékrendjüket viszik tovább.