Gondolatok a 125 éve született Széchenyi Zsigmond 217 gímszarvasa kapcsán.
„Szarvast csak érettségi után”, így szólt a kőbe vésett szabály, és nem csak a Széchényi családban. A vadászat iskoláját kijárt ifjút csak tizennyolc éves korában találták elég érettnek ahhoz, hogy szarvasbikára emelhesse puskáját.
Így volt ez Széchenyi Zsigmond esetében is, aki ugyan türelmetlenül várta az engedélyt, később maga is leírta: „Mert a szarvasbika – ugyancsak beláttam azóta – nem gyerekvadász puskája elé való. Erdeink koronás fejedelmét különleges tisztelet, rendkívüli nagyrabecsülés illeti.”
Sokat és sok helyen írt a szarvasokról. Nemcsak az emlékezetes vadászatairól, hanem a szarvas válogató vadászatáról, vagy a világ szarvasairól is. Első szarvasának történetét az Ahogy elkezdődött… lapjairól ismerjük. Innen tudjuk, hogy a bakonyi Tunyokban lőtt bikáját csak másfél hónappal később találták meg, így – a történet szerint – a másnapi tizennégyese volt az, amellyet hat hétig az elsőnek tartott. Első szarvasait 1915 szeptemberének végén, nem sokkal októberi bevonulása előtt ejtette el. A háború miatt a következő lehetősége csak két év múlva, 1917 szeptemberében adódott, amikor Baich Mihály barátja birtokán, a ma Kelet-Szlovákiában található Tótalmádon három bikát lőtt. A következő szeptembert alaposan kihasználta. Részben Bakonynánán, részben ismét Tótalmádon gyarapította agancsgyűjteményét.
1919-ben új fejezet nyílott az ifjú szarvasvadász életében. Meghívást kapott a nevezetes Kab-hegyre, Zichy Béla bakonyi birtokára. Az esemény fontosságát jelzi, hogy az Ünnepnapokban egy teljes fejezetet szentelt vendéglátója emlékének, és külön egy másikat kab-hegyi vadászatainak. A vadásznaplója szerint tizenhét bőgési idényben, 1919-től 1936-ig vendégeskedett a Kab-hegyen. Midössze egyetlen év, 1935 maradt ki, amikor Alaszkában vadászott, de még onnan is, az alaszkai vadonból is a hazai szarvasbőgésre gondolt. „Nincs szebb erdő az ezüsttörzsű szeptemberi bükkösnél, és nincs szebb vad a benne orgonázó szarvasbikánál.” Szarvasainak egyharmadát Kab-hegyen ejtette el, és mellette továbbra is vadászhatott Bakonynána-Alsópere környékén, így szeptemberben legtöbbször mindkét helyen megfordult.
Ezekben az években az afrikai útleírásai kapcsán Széchenyi Zsigmond már országosan ismert volt, számtalan meghívást kapott szarvasvadászatra, azonban első „saját” szarvasát csak 1928-ban ejtette el Kőröshegyen. Két évvel később, ugyancsak Kőröshegyen lőtte századik szarvasbikáját. Ennek a kivételes éjszakai vadászatnak az Ünnepnapokban állított maradandó emléket, és ugyanebben a fejezetben kerített sort egy másik emlékezetes vadászatára, amelyben kétszázadik szarvasbikájának elejtését írta meg. Ez utóbbi nem csak azért volt nevezetes, mert közvetlenül a második világháború után, 1946-ban történt, (amikor már vadászéletének minden addigi trófeája megsemmisült), hanem, mint írja, ez volt élete legkülönb szarvasbikája is. Sajnos, ez sem maradt az utókorra, a kitelepítésekor nyoma veszett.
1946-ig azonban még sok minden történt szarvasvadászatai terén. Az utolsó kab-hegyi esztendőben, 1936-ban, az ifjú házas még meg tudta mutatni angol feleségének kedvenc vadászterületét, ahol több fénykép is készült Stella Crowtherról, és a férje által elejtett szarvasokról. A közel két évtizedig tartó sorozat a következő évben megszakadt, hamarosan a házassága is zátonyra futott, a háború árnyékában új idők, új kisérők jöttek.
Már zajlott a második világháború, utazni nemigen lehetett, de 1940-ben visszatért Észak-Erdélybe, ez pedig lehetővé tette Széchenyi Zsigmondnak, hogy a következő évtől Pálffy Pál barátjával közösen vadászterületet béreljen a Keleti-Kárpátokban. Buttykay Emmi társaságában három bőgési idényt töltött a dédabisztrai, zetelaki őserdőkben, sokat várva az ottani vadászatoktól. „Hanem a Kárpátok szarvasa – más szarvas! Azt különb fából faragták. Versenyen kívül áll, minden egyéb szarvason túltesz!” Nagy reményei csak részben váltak valóra. Évente sikerült bronzérmes bikát lőnie, de az úgynevezett „életbikáját” ott sem sikerült elejtenie. Közel járt hozzá, hatalmas nyomát is látta, de nem találkoztak. „Hiába, kevés volt az idő.”
Széchenyi Zsigmond nemcsak vadászott szarvasra, az évek alatt kitűnő megfigyelőként alapos tudásra is szert tett ezen a téren. „Hiszen »tapasztalat« – ezt is mostanában állapítottam meg – sosem az élmények számát, hanem mindig csak a belőlük való okulást, hasznosításuk mértékét jelenti...” Nyilván ez a mások által is ismert szakértelem volt az oka, hogy 1942 decemberében Habsburg Albrecht főherceg felkérte, segítsen a Magyarországra visszakerült bellyei uradalmában a szarvasállomány feljavításában. Bellyei látogatásainak tapasztalatairól még annak az évnek decemberében hosszú levélben tájékoztatta a főherceget, megjelölve a legsürgősebb teendőket.
Az Ünnepnapokban három fejezetet is szentelt Bellyének. Ezek egyikében írta meg, milyen közel állt ahhoz, hogy meglőhesse élete szarvasbikáját, melynek bőgését kilenc napon át hallotta, de soha nem pillantotta meg. Szívszorító történet, aminek a folytatását többen is tudni vélik. Talán nem véletlenül történt, talán a személyzet más parancsot kapott, talán világrekord is volt később... Bizonyság nincsen, a végeredmény pedig az, hogy Széchenyi Zsigmondnak ekkor sem jutott osztályrészül aranyérmes bika.
Közvetlenül a háborút követő években néhányszor még adódott lehetősége szarvast lőni, sőt minisztériumi felkérésre 1948-ban megírta a Szarvas selejtezése című szakkönyvét. Aztán tíz hosszú évig nem vadászhatott sem szarvasra, sem másra. Csak 1959-ben tört meg a jég, afrikai útja előtt újra puskához jutott, és az elkövetkezendő években még tizenkét szarvassal gyarapíthatta csekélyke gyűjteményét, közük egy ezüstérmes gemenci bikával. Erre a vadászatra második felesége, Hertelendy Margit kísérte el, a helyszínen készült képük az Ünnepnapok minden kiadásában megtalálható.
Széchenyi Zsigmond az élete során kettőszáztizenhét szarvasbikát ejtett el, de aranyérmes ezek között egy sem akadt…