Amíg a vadász azt a kétséget, tépelődést érzik, amit Bodnár Zsolt kollégánk az alábbi történetben megfogalmaz, addig tudhatja, hogy minden rendben van vele. Ha már nincs ilyen érzete, akkor…
Tavaly tavasszal Dr. Bertóti István „Őzhívás” című könyvéről írtam néhány ajánló gondolatot. Akkor fogalmazódott meg bennem az ötlet, hogy a barkája alapján válasszam ki a nyáron elejtendő bakomat. Sajnos ez tavaly nem sikerült, de ezen az éven talán… azonban most nem is az a lényeg, hogy terítéken lesz- e vagy sem, hanem az, hogy a tanulásba befektetett energia meghozza- e a termést? Igen, meghozta: olyan lett, amilyennek gondoltam a bársonyos kinézetű bőr alatt. Döbbenet. Nincs benne semmi különleges, második agancsú, fiatal dalia, igaz, egyik száron ághiányos, de ki tudja…
Éppen a szórón tettem-vettem, amikor lépések neszére lettem figyelmes és szemem sarkából észrevettem a vegetáció mögött meg-megvillanó barna foltot. Egy bokor takarásába húzódva vártam, míglen tőlem 10-12 méterre megjelent ő, a bak, akit már március óta figyelek, és még május végén félig letisztított aganccsal jött-ment a területen. Viszont most kész… olyan, amilyennek gondoltam. Telefonommal óvatosan lefotóztam. Nem is tudom minek örültem jobban: neki vagy a beért tudásnak. Azt hiszem mindkettőnek, azonban az elégedettségben megfeledkezve önmagamról, a gondolatot félhangos szavakba adtam ki magamból: az enyém leszel.
A bak ezt meghallva ellentétes álláspontról tett tanúbizonyságot és hangosan riasztva, mintha csak azt kiabálná: elmész te a… na, oda…, elugrott.
Leültem. Fejemben az adrenalin ide-oda csapta a gondolatokat, terveztem, hogy milyen lesz majd 2-3 év múlva az agancsa? Aztán rajongásom kezdett csillapodni és egy másik „milyen lesz majd” fogalmazódott meg: az elejtés pillanata. Amikor a szálkeresztben ott áll, mint az ismeretlen ismerős. Gimnazista koromban minden nap találkoztam a buszmegállóban egy középkorú úriemberrel, sohasem beszéltünk, csak illedelmesen köszöntünk egymásnak. Amikor 4 év elteltével, egyszer csak nem jött, hiányozni kezdett. Hetekkel később tudtam meg, hogy egy hirtelen rosszullét elvitte őt ebből a világból. Valami furcsa lelkiismeretfurdalást éreztem: miért nem beszélgettem vele? Pontosan ez fogalmazódott meg bennem a bak kapcsán is: rendszeresen fogunk találkozni, hozzám fog nőni, része lesz vadászélményeimnek, „milyen lesz majd” meghúzni az elsütőbillentyűt? Ki vagyok én, hogy döntést hozzak élet és halál ügyében?
Megosztottam a bennem dúló anomáliát mentorommal, fogadott vadászatyámmal, Kiss B. Zoltánnal. Mosolygott és azt mondta, hogy addig marad vadász a vadász, amíg minden lövés előtt vagy után és a birtokbavételkor ezt érzi…
Az Úr Isten azzal a képességgel ajándékozta meg az embert, hogy többre értékelje az életet a halálnál. Nem hagyhatjuk, hogy ez az érzékelésünk eltompuljon, hiszen miről mesélünk majd az utókornak? Mi lesz majd gyermekeinkkel, unokáinkkal, ha élményeinkből nem az élet tiszteletét fogják kihallani?