2020. decemberében írta az alábbi szöveget Agyaki Gábor, lapunk főmunkatársa, amikor még nem tudtuk, hogy mekkora siker lesz a világkiállítás. Ma már tudjuk, de az írás alapüzenete most is alktuális.
Poétikus hangulatban ülök a vadászházban. Egyedül vagyok, de mint tudjuk, az egyedüllét nem azonos a magánnyal. Nem vagyok magányos, hiszen rengeteg ismerősöm, barátom, kollégám, valamint a családom mindig mellettem van.
Elviekben nem kell félnem semmitől, mégis rossz érzéseim vannak, mind gyakrabban jutnak eszembe a közelmúltban eltávozott barátok, akik nagy űrt hagytak maguk után. Egyre jobban megvisel azoknak az elvesztése, akiktől tanulhattam és tanítottak. Szomorú, hogy egyre kevesebben vannak körülöttem azok az emberek, akikre felnéztem, és ebből adódóan inspiráltak. Az életem során volt néhány ember, akinek mindig, minden helyzetben szerettem volna megfelelni. Csak remélni merem, hogy időnként sikerült is.
Ez az érzés mindenkiben benn van. Már az egészen pici gyereken is látni a megfelelni akarást a szülei felé. Az első önállóan összehajtogatott papírrepülő felmutatása is egy későbbi megfelelni akarást mutat. És milyen szerencsések azok, akik megérhetik azt, hogy szüleik láthatják, mire is vitte az a pici gyermek. Szerencsés esetben az is elég, ha azt látja a szülő, hogy a gyermekéből rendes, tisztességes, jó ember lett. Sajnos nincs mindenkinek ilyen szerencséje, és mire kiteljesedne az élete, a szülei már nincsenek itt. Ilyenkor komoly űr marad, pedig de sokan megmutatnák a szüleiknek, hogy – látod, apám, ez lett belőlem, nem volt kárba veszett idő, amikor velem foglalkoztál, neveltél, tanítottál, óvtál és féltettél! Bizony, sokan megmutatnánk, de egy idő után elmennek a szülők, fogynak az igaz barátok, és egy-egy cimbora elvesztésekor csak azt a mérhetetlen nagy űrt érezni, amit maga után hagyott. Ilyenkor nincs vagy teljesen elfogy az inspiráció. Nincs kinek megmutatni, nincs kinek elmesélni, és az is felsejlik időnként, hogy nincs miért tovább csinálni azt az elhivatott munkát, melyet ők kezdtek el. Elmentek, de talán nem végleg, és sok mindent hagytak ránk.
Talán éppen ezért kellene megmutatni azoknak a vadászbarátainknak, akik nincsenek már közöttünk, hogy igenis, megtanultuk a leckét! Megtanultuk a regulát, büszkék lehetnek ránk, ha puskát fogunk a kezünkbe, ha vadászkutyát vezetünk, ha fújjuk a vadászkürtöt, és talán majd akkor is büszkék lesznek ránk, ha világkiállítást rendezünk. A magam részéről nekik ajánlanám a jövő évi rendezvényt. Azoknak, akik már ELMENTEK. Akik nem élhetik már át a jövő évi nagy vadásztalálkozót, de mindannyian tudjuk, hogy mit tettek értünk, a magyar vadért és a vadászatért. Milyen csoda lenne, ha jövőre ott állhatna a tribünön a Fuchs família, ott lenne az öreg Sotrcz, Studinka, Páll Endre, ott lenne persze Széchenyi, Kittenberger, és ott lenne a közelmúltban távozott, örök emlékű barátunk, Zilai Jancsi is. Nekik érdemes lenne felmutatni azt a papírból összehajtogatott kis repülőt, hogy lássák, szeretnénk megfelelni azoknak az értékeknek, melyeket ők támasztottak elsősorban maguk elé. És most, karácsony közeledtével, talán érdemes meggyújtani egy szál gyertyát a távozó vadászok emlékére, mert a meggyújtott gyertya lángja időről időre erőre kap, és ettől új erőre kaphatunk mi is.
Megjelent a Nimród Vadászújság 2020. évi decemberi lapszámában.