Mostani írásomnak azért választottam ezt a rövid címet, mert egy házaspár vadászútjaiba tekinthetünk bele. Nem ritka, hogy férjet és feleséget a vadásszenvedély is összeköt, különös esszenciát kölcsönözve szerelmi szövetségüknek.
Életünk párjának nem kis türelmet kell gyakorolnia, amikor felbuzdul bennünk a jágervér, amit nem lehet „kinevelni” senkiből, hiszen amikor szelídíteni próbálják, előbb vagy utóbb megvadul. Azonban a néhai Tomai Éva és férje, dr. Zoltán János egymásban nemcsak a házastársat, hanem a vadásztársat is megtalálták. Nemrégiben akadt a kezembe az 1987-ben megjelent útikönyvük A Kaukázustól Skóciáig vadásztunk, horgásztunk címmel.
Vallom, hogy egy vadászkönyv akkor „jó”, ha nemcsak a vadászokat köti le. Szavakkal tájképet festeni, vagy pillanatot, portrét betűrengeteggel ábrázolni, igenis adottság. Bennük ez megvolt, sajnos csak múltidőben, mert a hazai plasztikai sebészet úttörőjeként is emlegetett dr. Zoltán János 2011-ben hunyt el, felesége korábban. A vadász útikönyvnek a „hogyan” mellett a „miért vadászunk” kérdésre is meg kell adnia a választ. Ezt pedig csak olyan szenvedéllyel lehet, hogy a laikus olvasóban a vadászat elfogadása megvalósuljon.
A regényszerűen, sok dialógussal tarkított elbeszélések nem nélkülözik a szakmaiságot, fontos szempontokat adva például a zerge bírálatához. Idegen tájak, kultúrák részletes bemutatását is megtaláljuk a műben.
Ami engem részletesebben érdekelt, az a skóciai vadászatról és horgászatról szóló rész, és be kell vallanom, én eleget tettem ama közmondásnak, hogy horgász- vadász- madarász, mind éhenkórász. Gyerek- és ifjú koromban horgásztam és madarásztam. Ez utóbbit a Madártani Egyesület berkein belül – egy szó mint száz: Skócia a fenséges lazacok, villámgyors toronykakasok és skót hófajdok (grouse) hazája. Valamint az angol úriasság is előjön, a fontos, a mai sportvadászoknál egyre inkább feledésbe merülő tiszteletadás, ami elvárható viselkedés. Már csak azért is fontos a vadászirodalom elmélyült forgatása, mert egy-egy külhoni vadászatnál a jövőbeli lehetőségeinket veszíthetjük el, ha az ottani etikettel nem vagyunk tisztában. Az idézett műben több bekezdés szól erről.
A szerzők úgy írnak a vadászbarátságról, hogy az olvasó felteheti magának a kérdést: vajon én tudok- e ilyen lenni? Ezen gondolkodtam a skóciai élményeket taglaló rész elemzése közben. Azonban a választ nem magamban, hanem a fejezet végén találtam meg, azonnal azonosulva az ott olvasottakkal: „De azt tudom, hogy amíg a sors kegyes hozzám, amíg a lábam emelni tudom, és amíg szusz van bennem, vadászni fogok. Mert nem veszítem el, nem veszíthetem azt a várakozó boldogságérzetet, örömteli izgalmat, amit a vadászat ad, és ami a fiatalság érzetét kelti.”