Egy álmos reggel a principálisommal kocsiztunk hazafelé. Miután már mindent megbeszéltünk, hallgattunk és bóbiskoltunk.
Az egyik tábláról egész felhő varjú lebbent fel. A rudas – egy bolond szürke – kiugrik oldalt, felrántja a kocsit a bakhátra, s a következő pillanatban egymás hegyén-hátán bent voltunk egy földiszederbokorban. Én felül. Ez a tiszteletlen állapot nem sokáig tartott. Igyekeztem feljebbvalómról lemászni, amelyre különben is szelíd felszólítást kaptam.
– Hallja, ne tehénkedjen rajtam! Vagy az eljegyzését is rajtam akarja megülni?
Ekkor már a megszámlálhatatlan tüskét piszkálgattam a tenyeremből – kevés eredménnyel.
– Mafla – dörmögött a kocsisra. – Miért nem vigyázol erre a dögre? Hogy a… - stb.
Aztán előszedte a varjak minden nemzetségét, melyeket a poklok mélységes fenekére kívánt mindennemű retyerutyájukkal egyetemben.
Csendesen, de nagy önbizalommal megjegyeztem, hogy csak egy uhu kellene; rövidesen elintézném őket.
– Uhu – mondta az öreg –, uhu… Hát maga tud vele bánni? Vállalná?
– Hát persze – feleltem –, nincsen abban semmi ördöngösség. Csak az a baj, hogy nincs.
Akkor még nem régen voltam az uradalomban, és nem tudtam, hogy igenis van az uradalomnak egy ilyen nyugalmazott bestiája, mely az összes erdőőröket már kikészítette. Hja, ha tudtam volna…!
– Ferkó, délután kimégy a Harraihoz, és behozod az ifiúrnak az uhut.
Majd ledűltem a kocsiról. Most aztán befaragtam. Ferkó bajsza vége gyanúsan mozgott. Azt hiszem, viharosan derülhetett magában.
Egészen bánatos lettem. Hiszen olvastam én már eleget az uhuról meg az uhuzásról, azonban nemhogy vadásztam volna vele, de még nem is láttam… Hát kellett itt nagyképűsködni…?
Egész délelőttömet az uhuirodalomnak szenteltem. Elővettem Lakatost, aki igen szépen megírja, miként kell vele bánni, etetni, vadászni, és miképpen lehet a karmaitól vérmérgezést kapni. Már láttam magam a kórházi ágyon akkora kötéssel a kezemen, mint egy bokszkesztyű, és láttam a doktorok gyanús fejcsóválását…
Elérkezett az ebéd ideje. Alig ettem valamit. Hamar visszavonultam, és megpróbálkoztam a szokásos ebéd utáni szusszantással. Nem ment! Az uhu járt az eszemben.
Talán egy óra múlva kopognak az ajtón.
– Ifiúr, hová tögyem a bagót?
Hjaj, hát ez már itt van! Megkeményítettem a hangom.
– Csak tegye le, Ferkó. Mindjárt megyek.
– A Harrai azt izeni, hogy a sapkát mindig a fejire köll húzni, mert hamar csúffá töszi az embört.
– Jól van. Tudom én azt jobban, mint a Harrai. Csak tegye le!
Hallom, Ferkó elmegy. Lassan nyitom az ajtót. A látvány megnyugtató. Olyan sűrű kosárban volt szegény uhu, hogy még egy szúnyog sem bújhatott volna ki. A tetején az a bizonyos sapka.
Csend. Odahajlok, hogy mégis benézzek, talán látok valamit, amikor: fff… fff… kap… kapp…
– Nono – rémüldözöm.
Csak még azt szeretném tudni, hogy teszem én ennek a vadállatnak a fejére a sapkát. Nyilván ki kell ereszteni.
A bestia megzörgette láncát a kóterben. Mintegy bíztatásképpen. A lánc vége kilógott. Óvatosan felemeltem a kosarat, és bevittem a szobámba. A lánc végét az ágyam lábához kapcsoltam, és kinyitottam a kosár ajtaját. A bagoly kiugrott, nagy svungot vett, és: direkció az ablak. Persze a lánc visszarántotta.
Megjegyzem, ezt már mind az ajtóból néztem. Baglyom egy újabb lendülettel a gázcsőágyam lábtóli vasára lendült. Oda már elég hosszú volt a lánc.
Közben felborzolta magát, kappogott, és mély megvetéssel nézett rám – újabb kínzójára.
Lakatos azt írja, hogy az uhu ritka okos állat, és teljesen megszelídül a jó bánásmód mellett. A lehető legszelídebb ábrázattal próbáltam közeledni, melyet azonban uhum erős fújással és csattogással utasított vissza.
Eszembe jutott – azt hiszem, azt is Lakatos írja –, hogy szereti, ha hosszú tollal simogatják.
Honnan szerzek én most hosszú tollat? Irodánkban volt egy kitömött fácánkakas, erősen hervadó állapotban, melyet principálisom ifjabb éveiben – valószínűleg tévedésből – lőtt. A fácán rövidesen kevesebb faroktollal ékeskedett, én pedig nagy igyekezettel merültem bele a bonyolult simogatási műveletbe.
Óvatosan közelítettem az ágyam vasán trónoló uhuhoz. Már majdnem elértem, amikor ismét fellendült a levegőbe. A lánc visszarántotta, de most már nem az ágyra szállt. Ott állt a régimódi mosdóm, lecsukható tetővel. Teteje nyitva. Erre célzott. Igen ám, de rövid volt a lánc, azt már nem érte el, de elérte szobám egyetlen ékességének, a porcelán mosdótálamnak peremét. A tál megbillent, az uhu csúszkált egy darabig rajta, majd lökött magán egyet, és vissza az ágy végére. Drága lökés volt: szobám ékessége darabokban hevert.
Majd a guta ütött meg. Békésre hangolt ábrázatom eltűnt, és körülnéztem valami ütleg után, hogy a büdzsémet ért durva sértést megtoroljam. Kereső topogásomat szárnyas jótevőm nagy érdeklődéssel figyelte. Buksi nagy fejét forgatva kísért, és úgy látszik, megérezte, hogy baj lesz, mert előbbi vadsága mintha eltűnt volna, helyet adva bizonyos joviális együttérzésnek.
Haragom persze hamar elszállt. Gondoltam, felhasználom ezt a kedvező lelki momentumot. Elő a fácánfarkot!
Lábujjhegyen ismét megpróbáltam az uhut belopni. A terep nyílt, a vad erősen figyel… De nem rosszindulatúan. Már a fejénél citerál az avult fácánfarok, amikor uhum kedélyesen bekapja a toll végét, és húzni kezdi.
Zavarba jöttem. Mi itt a teendő? Komázás akar ez lenni? Én is húzom. Húzzuk! Ide-oda, ide-oda. Majdnem rikkantok örömömben. Ez már barátkozás! Egyetlen öreg barátom! (Később igazán az lett.)
Végül – okos enged – az uhu elengedte a tollat, mely eltörve fittyent alá. Rohanás egy új tollért. Majd úgy esem be az irodába.
Pech! Ott ül a principálisom, és az ókula fölött kérdőleg néz rám:
– Valami baj van?
Hebegtem, és elfoglaltam helyemet asztalomnál. Mintha a környék összes tűibe ültem volna. Ilyen alkalmat elmulasztani… Ott ül drága madaram, jó hangulatban várja a jótékony simogatást, és én ide vagyok szögezve.
Izegtem-mozogtam, míg végre az öreg kicsoszogott.
Neki a fácánnak. Szegény kakas az üvegszemével szemrehányóan nézett rám, amint ismét megraboltam.
Uhum nyugodtan ült, amikor visszamentem, nagyokat pislogott, és láthatólag jólesett neki figyelmességem. A cirógatást már nem bánta, sőt felfújta magát, és elkezdett tollászkodni. Leültem elébe, beszélni kezdtem hozzá. Értelmesen hallgatott. Aztán letettem a tollat, és kezemmel próbáltam megsimogatni.
Kopp…!
Jól a körmömre koppantott, mintegy jelezve, hogy ennyire még nem vagyunk jóban. De nem csípett meg. Így ültem és beszélgettem Tantival sokáig. Baglyom a monoton hangtól elálmosodott. Pupillája egészen apróra zsugorodott, és láthatólag küzdött az álommal.
Lassan felkeltem, öreg újságokat helyeztem el a „tisztaságnak miatta”, és dolgom után néztem.
Este a vacsoránál principálisom megkérdezte, hogy megkaptam–e az uhut?
– Már meg is barátkoztunk. Nem olyan vadállat az, csak tudni kell vele bánni...
(Megjelent a Nimródban, 1934. február 10-én, majd 1970. márciusában. Tartalmazzák a szerző Öreg utakon, Köd, Ködös utak, Erdei utakon, Első uhuzásom, Vadászelbeszélések, valamint Szarvasbőgésen című kötetei.)