A link vágólapra másolva!
Cikk kép

A kutya fekete retriever volt, és az egyiptomi isteneket árnyékával védelmező főistenről, Ámonról kapta a nevét. Lobogó füleivel, zászlós farkával, hosszan elnyúlva szinte úszott a levegőben, amikor sebzett nyúl vagy szárnyazott fácán után rohant.

 

A vizet egyszerűen imádta. A récehúzást megelőzően hosszan strandolt, mert a gazdája megtanulta, hogy jobb, ha a kutya a vadászat előtt kifürdi magát, mintha közben úszkálna, felesleges köröket leírva a vízben, a kacsákra várva.

Voltak sokat emlegetett, emlékezetes pillanatai, ahol a ködbe veszett puszta valamelyik szegletéből elhozta az elveszettnek hitt sebzett vadlibát, vagy récével a szájában úszott át a széles csatorna tökleveles foltján.

De sokáig beszéltek arról a nyúlvadászatról is, amelynek azon a decemberi napon a főszereplője nem nyúl volt, hanem – macska.

Ámont különösebben sohasem hozták lázba az udvaron átsétáló házi cicusok, egészen addig a decemberi nagy terítékes nyúlhajtásig, ahol valamelyik kutya előtt egy elvadult kandúr ugrott fel.

Az elkóborolt házi kedvenc már rég felcserélte kényelmes, ember teremtette otthonát a mezei élet korlátok nélküli szabadságára; réme volt minden földön fészkelő mezei pacsirtának, tarlón keresgélő vadgerlének, de a nádirigónak sem volt kedve énekelni, amikor a szittyós réten portyázó ellenséget meglátta.

Talán a decemberi napsütés bágyasztotta el a kandúrt, de az is lehet, hogy csak a hajnali vadászatát pihente ki a korhadó szalmabálán – mindenesetre amikor felriadt, már késő volt.

Az egyik vizsla engesztelhetetlen dühvel, hangosan ugatva eredt utána, s a menekülő szemmel alig követhető tempót diktálva száguldani kezdett. Vesztére a hajtósor előtt keresztben rohant el, s így a vadászkutyák – fullasztó iramban – egymást váltva eredhettek a nyomába.

A határszél száraz árkában tűntek el. A közhiedelem szerint minden macskának hét élete van, de mire a kutyatulajdonosok odaértek a küzdelem helyszínére, ennek már valamennyi elfogyott…

Négy kutya – orruk szinte összeért – tépett fülekkel, karmolt sebekkel, közös erővel tartotta fogai között az ősi „ellenséget”, aki – mi mást tehetett volna – végleg elbúcsúzott a pusztai egérfogás és az izgalmas madarászat minden örömétől.

Mindegyik kutya – köztük Ámon is – morogva tartotta a maga negyed macskáját, s gazdáik tanácstalanul vakargatták a fejüket, mert nem szívesen nyúltak volna a vicsorgó fogak közé.

– Pista bácsi! – szóltak a legidősebb jágernek. – Hát vegye már el azt a szerencsétlen cirmost a kutyájától! Magát biztosan nem harapja meg…

– Dejszen nem is attól félek, hogy a Pepi megharap, hanem attól, hogy a többi megpocsékol – tiltakozott az öreg. – Miért nem veszed el te a tiédtől? Majd addig vigyázok a magaméra…

A vadászok csak hümmögtek. Pepi kutya, kedvesen becézett neve ellenére, borjú méretű drótszőrű német vizsla volt. Sárgán izzó szeme semmi jót nem ígért, hangosan hörgött, s most indulatosan megrázta a fejét.

A többiek sem tágítottak, így aztán végül szegény macska engedett – a vadászebek egy-egy árván vitorlázó darabkájával, diadalmasan kocogtak a gazdájukhoz.

Ámon szeme is ragyogott.

– Itt van! – szuszogta elégedetten, aztán leült a gazdája elé, hogy átadhassa a zsákmányát. Zászlós farkát vidáman lengette, bár az orrán egy mély seb éktelenkedett, s megcibált füléből vér szivárgott.

Aztán valamikor nyárelőn minden elromlott. Pedig eleinte tele voltak tervekkel, új célokkal, elvárásokkal és elképzelésekkel – költözni készültek.

De valami történt a kutyával. Eleinte nem voltak szembetűnő változások; futva hozta vissza az eldobott labdát, bár menet közben meg-megtorpant, a vacsoráját elfogyasztotta, néhány falatka azonban ott-ottmaradt a tálban. És időnként köhintett egyet.

Az állatorvos homlokát ráncolva nézte a kutya ínyét.

– Nagyon vérszegénynek tűnik. Csinálok egy vérvizsgálatot – mondta, aztán pár perc múlva:

– Szívférgesség!

A kutya érdeklődve nézte a fecskendőt, s lelkesen csóvált farokkal helyeselte, hogy mindenki vele foglalkozik. Nem tudta, hogy valamelyik késő tavaszi napon megcsípte egy fertőzött szúnyog, s az elmúlt hetekben a lárvákból kifejlődött férgek már végzetes károkat okoztak a tüdejében.

S a kezelések nem segítettek. Pedig volt szteroid, kombinált vitamin, antibiotikum váltakozva, külön-külön, aztán együtt, infúzióban és tablettában.

Hetekig jártak az állatorvoshoz. Eleinte sétálva, később autóval, mert a kutyát már a lassú bandukolás is fárasztotta.

Nyár volt, de a kertek alatt valami hűvös csend hallgatózott, amikor elindultak a délutáni rendelésre.

A kutya lihegve felállt az első ülésre. Mancsát gazdája kezére tette, és tekintetével beleakaszkodott a vadász szemébe. A nagy fekete arcon szorongás látszott, s az autó szinte magától állt meg a rendelő előtt.

– Gyere, Ámon! Megérkeztünk.

A kutya nyelvén egy nyálcsepp himbálózott, s rövid tétovázás után lecsöppent az ülésre. A vadász kiszállt az autóból, s kinyitotta kutyájának az ajtót.

– Gyere! – szólt megint, s karjait segítségképpen átfonta a ziháló mellkas alatt.

A póráz megfeszült, ahogy a kutya – szinte futva – nekilódult az utcának.

– Ennyire azért nem sürgős, kutyám – nevette el magát a vadász, de vidámsága csak pár pillanatig tartott.

A kutya átgaloppozott a széles utcán, s gazdáját maga után húzva, egyenesen a kerítést szegélyző orgonabokrokhoz sietett. Zihálva kapkodta a levegőt – látszott, hogy minden lélegzetért keményen meg kellett dolgoznia –, aztán fejét lehorgasztva nekitámaszkodott a ritkás sövénynek.

– Mi van veled? – térdelt mellé a vadász, s érezte, ahogy az ívben megfeszülő kutya testén remegés hullámzik végig.

Óvatosan – szinte félve – megsimogatta a lehajtott fejet, s tehetetlenül nézte, ahogy a remegő lábak alól kicsúszik a talaj.

– Ámon! – kiáltotta, de a kutyában már nem volt annyi erő, hogy felemelje a fejét.

A szemében elmélyült a délutáni nap ragyogása, a horpasza még egyszer megemelkedett, s a zászlós farok meglibbent búcsúzóul. A lábak megrándultak, mintha el akarnának futni az elkövetkező végzetes pillanat elől, de aztán elnyújtóztak, s az örökké mozgó kutya, miután tucatnyi, szeretettel teli évet ajándékozott a gazdáinak, örökre megpihent…

 

Megjelent a Nimród Vadászújság 2021. évi júliusi lapszámában.