Három éve tavasszal, a vadászati világkiállítás készületeinek lázában született az alábbi történeti kitekintés, amely a magyar vadászat ősi eredetét hivatott érzékeltetni.
Ezeréves séta – ez a mottója az „Egy a Természettel” Vadászati és Természeti Világkiállítás központi magyar tárlatának, amelynek vállalt célja annak bemutatása, hogy a magyar nép történelmét milyen mélyen átfonta a természettel és a természetközeli szakmákkal, a vadászattal való szoros kapcsolata. Nos, a nemrégiben napvilágot látott új tudományos kutatásoknak köszönhetően, ezúttal egy közel ezerötszáz éves sétára invitálhatjuk olvasóinkat!
Az időpont a kora középkor, a Kr. u. 4–8. század, a helyszín pedig Nyugat-Szibéria. Ebben az időben a terület izgalmas „kontaktzónának” számított, ahol a helyi népesség a nomádokkal érintkezhetett, keveredhetett. Innen származtatható az a népcsoport is, mely döntő szerepet játszhatott a honfoglaló magyar nép kialakulásában.
Ne feledjük, jó pár száz évvel járunk azelőtt, hogy a magyarság konkrétan megjelent az évkönyvekben, az írásos forrásokban! Ez a népcsoport a Kr. u. 6–8. század idején még az Irtis folyó alsó és középső folyásánál élt, de a 8. századra elérte Nyugat-Szibéria déli erdős sztyeppéit (a területet Oroszországban Kurgan néven ismerjük, de részben Kazahsztánhoz is tartozik).
Ismerkedjünk meg azzal a népcsoporttal, amellyel kapcsolatban a tudomány közel áll hozzá, hogy kimondhassa: kulcsszerepet játszhattak a magyar nép etnogenezisében – azaz részben ők lehettek a magyarok közvetlen elődei – az úgynevezett potcsevasi kultúra népével!
E régészeti kultúra területe az Alsó- és a Középső-Irtis és Isim vidékén, az erdős sztyepptől a tajga övezetéig húzódik. A földrajzi környezet természetesen a népesség gazdálkodását is alapvetően meghatározta. Az erdő és az erdős sztyepp régiójának határán kialakult a jellemző termékek cseréje. Ennek során pedig, ahogy a régészek fogalmaznak, a potcsevasi kultúra „szinte ipari méretben” űzte a vadászat és halászat mesterségét, azaz a potcsevasi kultúra gazdálkodásában, népességének mindennapjaiban e két tényező igen komoly szerepet töltött be!
Minderről a folyók magas partjain megtalált feldolgozótelepeik maradványai tanúskodnak, s ezek alapján úgy tűnik, életükben jelentős szerepet játszott a vadhús- és prémkereskedelem, aminek eredményeként elsősorban presztízstárgyak, főleg ékszerek és egyéb ötvösmunkák kerültek hozzájuk. De vajon milyen eszközöket használtak a korabeli vadászok és halászok?
A vadászatra főleg az íj és a nyíl, elsősorban a csont nyílhegyek jellemzőek, amelyek széles méretskálán készültek, de használták a lándzsát és a szablyát is. A vadászat jelentős mennyiségű élelmiszert biztosított számukra. Fő célpontjuk a jávorszarvas volt, aminek nemcsak a húsát, de a szőrméjét is felhasználták a saját lakóhelyükön éppúgy, mint a kereskedelemben. A halászattal kapcsolatban nagy mennyiségű és különböző méretű vashorogleletek, illetve néhány harpuna (szigonyos vadászat) leletei kerültek elő.
Lakhelyeik, amelyeket számos hajdani településükön feltártak, gyakran véletlenszerűen rendeződtek el, de bizonyos helyeken sorokat és utcákat is alkottak. A lakhelyek kicsik, jobbára 16–34 négyzetméter területűek voltak, részben földbe mélyítve, rönk- vagy oszlopfalakkal, nyitott tűzhelyekkel. Az itt élő népesség komplex gazdálkodást folytatott, bár ebben a mezőgazdaság másodlagos szerepet játszott. A szórványosan megfigyelhető sarlóleletek valamilyen kezdetleges földművelésre utalnak. Ez utóbbi összefügghetett a takarmányozással, a lótartással, de bizonyítható, hogy foglalkoztak szarvasmarhákkal is. A több területre kiterjedő gazdálkodás során egyesek már kimondottan a vadászatra és a halászatra összpontosíthattak, azaz a vadászat és a halászat egyértelműen az áttételesen a magyarok elődeinek tartható népcsoport ősfoglalkozásai közé tartozik!
Királyi nagyvadak és darócok
Lépjünk egyet előre az időben a honfoglalásig, majd az azt követő első századokig!
A Kárpát-medence állatvilágának rendkívüli gazdagsága miatt, a népvándorlás és a középkor időszakában a Kárpát-medencében nem folytattak nomád állattartást az ott lakó népek. A 9–14. században a területen a térség vademlősfaunája is csak igen kis mértékben változott, mindössze az őstulok halt ki. A legfontosabb húsvadnak a gímszarvas, a vaddisznó és az őz számított.
Az Árpád-korban a vadászati jog az erdőbirtokhoz kötődött, azaz a tulajdonos engedélyére volt szüksége annak, aki vadászni akart. Maguk a vadászok leggyakrabban az udvari, egyházi és magánszemélyek szolgálónépéhez tartoztak. Már ekkor megfigyelhető két nagy csoportjuk: az aktív vadászoké, akik gyakran „szakosodtak” (hódászok, solymászok), a másik csoport tagjai pedig az őket segítők voltak (vadászkutyások, hajtók, hálókészítők).
Bár ebben az időben az állatbőrök, prémek, gereznák igen komoly értéknek számítottak, a „prémvadász” kifejezést nem használták, az ilyen vadászokat a bolgár–szláv eredetű daróc névvel illették. A vadászok Magyarországon – a „királyi nagyvad”-nak számító és igen ritkán előforduló jávorszarvas és bölény kivételével – bármire vadászhattak.
A vadászatok a magyar őstörténet és honfoglalás korában hadászati szempontból is fontosak voltak, mivel azok gyakran hadgyakorlatként is funkcionáltak.
Az új eredmények annak a szoros együttműködésnek köszönhetőek, amely a magyar és az orosz régészek és történészek között épült újjá az elmúlt évtizedben. A folyamat mérföldköve volt a tavaly ősszel a rangos tudományos folyóiratban, a Scientific Reportban megjelent összefoglaló cikk. E munkából oroszlánrészt vállalt dr. Türk Attila, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem régésze és tanára, valamint egy fiatal, általa is támogatott régész, Alekszandr Zelenkov, a Tyumenyi Állami Egyetem Régészeti és Néprajzi Laboratóriumának tudományos munkatársa. A magyar nép etnogenezisével és ezzel összefüggésben a korai vadászati-halászati tevékenységével kapcsolatban, az ő gondolatmenetüket és kutatásaikat ismertettük.
Megjelent a Nimród Vadászújság 2021. évi márciusi lapszámában.