Merre járnak egy erdőmérnök hallgató gondolatai, amikor a vizsgáira készül? Sose találják ki. Vagy mégis…
Január közepén járva, szorgalmas egyetemista létemre, éppen a közelgő vizsgámra készülődök. Azaz csak készülődnék, de csak „testileg” vagyok a szobámban, tankönyvekkel körbe bástyázva, gondolataimban minduntalan az erdőt járom.
Reggel még a lucernabála körül mélázó bikarudlit figyelgetem, melyiknek lenne jó alig egy hónap múlva fölmarkolni az agancsát. Van köztük két erős, négyes, ötös koronás bika, 5 éve ismerjük már őket, az ő száraiknak örülnék a legjobban. Nemsokára továbbállok, nehogy megzavarjam őket.
Kisvártatva már a kondát elhagyó, nagy testű kan nyomát keresztezem a magas hóban, jó kopott körmű, érdemes lenne utánaeredni. Hiába harapdálom a szám szélét, hogy elmúlt 9 óra és most már igazán illenék elkezdeni tanulni, de a havas kanvadászat élményét ez nem tudja felülírni. A tananyag megvár, nem siet sehova, ellenben a sertevadnak azonnal a nyomába kell eredni, holnapra ki tudja, hova vackol be – nyugtatom magamat.
Nesztelenül osonok a bokáig érő porhóban, puskámmal a kezemben lopakodok egy napsütötte somos oldalban. Érzékszerveim pattanásig feszülve, tudom, hogy itt van valahol a közelemben. Ekkor, mintegy 25 méterre emelkedik ki a hóból egy hatalmas feketeség. Kezem önkéntelenül lendíti vállamhoz puskámat, és mikor a szálkereszt megállapodik a kan lapockáján, elhúzom az elsütőbillentyűt.
Éles csattanás hasít végig a meghitt csendben és zökkent vissza a valóságba. A lakás ajtaja záródott be. A vadászat izgalmaitól megizzadva ülök székemben, előttem a könyvben összefolytak már a betűk, beesteledett, ideje felkapcsolni az asztali lámpát. Erős fényétől hunyorogva szemlélem a kidolgozatlan tételsort, ma sem haladtam sokat a tanulással, de a kant utolértem, egy szépet vadásztam.
