Az alábbi írás tavaly jelent meg, de egy korábbi, az ideihez hasonló nagyon csapadékos évben játszódik. Az őznász és a bőgés közötti pillanatnyi szünetben jó olvasni sokak szenvedélyétről, a tőkés récéről.
…Olyan idő volt azon a nyáron is, mint idén, csak néhány száz milliméterrel esett több eső. Most az aszálytól nem tudott megnőni a kukorica, akkoriban pedig azért maradt satnya, mert szinte egész nyáron bokáig állt a vízben.
Mondogatta is az „alföldi” barátunk május óta, hogyha így marad az idő, akkor a réceidény első napján ott kell lennünk, mert rengeteg „ruca” van...
És az idő maradt, mi pedig már tegnap vadásztunk is egy jót. Tényleg sok víz van mindenfelé, és tömérdek réce lakja a csizmaszárig érő mocsárrá alakult szántókat.
Hunyorgok a keleti égbolt felé, már pirkad. Fütyül a kacsaszárny felettem, de még kevés a fény ahhoz, hogy bármit is kezdjek vele. Legalább ötszáz métert gyalogoltam be az útról – ami még járható volt autóval – a tocsogós kukoricába. Azzal az instrukcióval engedtek el, hogy keressek egy – legalább szobányi – nyílt vizes foltot, aztán lapuljak meg mellette. Vizslám is itt téblábol mellettem; nemigen találja a helyét. Szokása, hogy húzásidőben – legyen szó récéről vagy szalonkáról – leül velem szemben, aztán egymást figyeljük, illetve egymást figyelmeztetjük, hogyha jön valami nekünk való. Nos, most ezt a helyzetet nem nagyon tudja felvenni, úgyhogy kénytelen négy talpon maradni...
Jelentem: egy jó szobányi nyílt víz megvan – itt terül el előttünk –, ám hogy miként tudnék elbújni az épphogy derék fölé érő kukoricában, mely derékig vízben áll, az egyelőre rejtély. De nincs is még rá szükség – az éjszaka még rejteget minket.
Ismét suhog a réceszárny, csobban is előttem a „szobám” közepén; aztán a jövevény valamit észrevehet, mert igencsak méltatlan hápogással kel szárnyra ismét. Belekotrok a lőszeres táskámba: ideje betölteni. Egyre több fény vesz körül minket, már látom is a következő szárnysuhogtatókat – vannak vagy nyolcan –, szemből éppen beérnek felém, meg is szólal a puskám, mely után nagyot csobban mögöttünk az egyik réce. A kutyám tudja, hogy miért vagyunk itt – mire újratöltök, már meg is hozza a madarunkat.
Nincs sok időnk foglalkozni vele, ugyanis érkezik a következő csapat; lövök is feléjük serényen, de olyan érzésem van, mintha nem lett volna sörét a patronokban, ami pedig a rosszabbik – hogy a kacsák is így érzhették, ugyanis meg sem rezzentek a pufogtatásomra. Ahogy pótolom a lőszert a csőben, már érkezik a következő banda. Próbálok valahogy guggolva lapulni a kukoricaszárak között, de ez nem a legkényelmesebb mutatvány; az ülepemet éri a víz. Hogy észrevettek-e valamit az érkezők, vagy csak éppen másik „szobát” néztek ki maguknak ebben a százhektárnyi, víz alatt álló kukoricásban, azt nem tudom, de ezek most másfelé fordultak, sőt le is siklóznak vagy kétszáz méterre mellém.
Most kezd kibontakozni a reggel, már a nyugati égbolt felől érkezőkre is fel lehet készülni, és most látom, hogy mennyi kacsa van a levegőben. Hihetetlen látvány – számokat meg sem próbálok leírni, de rengeteg. Nincs időm bámészkodni: az egyik csapat éppen a mi „szobánkba” szeretne beszállni, jó húsz méter magasan érkeznek szemből, szinte elhibázhatatlanul. Nem is hibázom most – még sörét is van a patronban –, mindkét lövésemre megtörik egy-egy réce röpte – dublé! Ariel kutyám meg is hozza az elsőt, aztán vissza kell küldenem a másikért, nem igazán van hozzászokva – ő sem – az ilyesmihez.
Fél szemmel a kutyát figyelem, a másik féllel meg az eget; jön a következő kacsabanda, el is kapkodom az első lövésemet, de a szűkebb csővel már „egyenesebbet” lövök, eléri a szélső madarat. Ebem éppen meghozza a dublé második récéjét, de már küldöm is az ellenkező irányba az iméntiért. Közben újratöltök, magányos hápogó érkezik; nem tudom, hogy hova nézhet őkelme, de egyenesen felém száll, meg is töri röptét a lövésem – odébb kell lépnem egyet, félő, hogy rám esik... Na, ezért nemigen kell küldeni a kutyát – mire megérkezik az előzőleg lőtt kacsámmal, emezt már a többi mellé fektetem.
Alighogy újratöltök, ismét jönnek, de most igen sokan! Minimum százan egy csapatban – bele is zavarodom a sok madárba, lövök két üreset ... közéjük. Épphogy elhaladnak, itt a következő csapat; bár ezek csak négyen vannak, de itt is elkapkodom az első lövést, ám a másodikkal korrigálok – elmenőben leemelem a bal oldali gácsért, a vizslám már hozza is.
Micsoda reggel! Az elmúlt pár perc igencsak tömény volt. Most két réce érkezik, lapulok, amennyire tudok, megint érzem, hogy az ülepemet éri a víz, de bánja a fene, csak a kacsák tartsák az irányt… és tartják! Egyenesen szemből, a legjobb távolságban. Nem kapkodok; az elsőt begyen lövöm, amikor a legideálisabb, aztán utánafordulok a másiknak – annak is megtörik a röpte…
Feltűnik a napkorong a horizonton, gyengül a húzás, egy-egy kóbor récét látni már csak, úgy gondolom, hogy lassan lehet cihelődni az út irányába. Még csak most veszem számon, hogy mit is „műveltünk” a mai reggelen. Elveszett madár nincs, az biztos, Ariel meghozta mindet, hiánytalanul. Szóval fűzöm őket az aggatóra: hat gácsér, két tojó. Összesen nyolc madár – és ebből két dublé! Ejnye; most ötlik a fejembe, hogy majdnem bűnöző lettem, hisz ebben a fergeteges reggeli húzásban – megmondom őszintén – eszembe sem jutott, hogy bizony a törvény szabta napi limit éppen annyi, mint amennyit az imént aggatóra fűztem.
Megjelent a Nimród Vadászújság 2022. évi augusztusi lapszámában.