Idén ünnepeljük Széchenyi Zsigmond, neves vadászírónk, vadászati ikonunk születésének 125. évfordulóját. Emlékezete kapcsán vadászújságunk internetes felületein is rendszeresen idézünk tőle.
Kitui,
1934. március
Reggel fél hét. Régi ismerősöm, az őserdő közt kanyargó Tiba partján üldögélek. Embereimet szétküldöttem a folyó mentén mindkét irányba, vizsgálják meg az éjjel netán itt járt elefántok nyomát.
Tanyám félórányira esik ide, bent az erdő mélyén húzódik meg, mert itt, a víz mellékén kibírhatatlanok a szúnyogok. Nappal még csak hagyján, de éjjel betegre kínozzák az embert, különösen szegény feketéimet, kiknek nincs menedéknyújtó szúnyoghálójuk.
Karcsú, tollas tetejű pálma alatt várakozom. Apró örvényeket vetve, meg-megcsillan a különben nagyon is szennyes színű folyó, futás közben meg-megcsobban, kényesen öblögeti a partot.
Százados majomkenyérfa terpeszkedik túloldalt. Fényes ezüstszürke, tekervényes ágai, akár a Laokoón-csoport kígyói. Néhány hosszú farkú, kékes színű majom reggeli tornagyakorlatát végzi rajtuk. A legalsó, derékszögben víz fölé könyöklő ág hegyén, nagy fekete-fehér jégmadár tarkállik. Mozdulatlanul kémlel a folyóba. Afrikai jégmadár! Itt, ahol nincs az a madár, amely valaha jeget látott volna.
Álmos vagyok.
Az éjjeli elefántok nyugtalanították táborom környékét. Feketéim ijedtükben zajongtak, reggelig doboltak, sípoltak, aludni nemigen lehetett.
El is szenderedem itt a fa alatt, csak akkor eszmélek fel, amikor Tumbo nevű shikarim azzal lép mellém, hogy: „Tiári, mkono tátu.” Aminek szó szerinti fordítása: „Készen van, négy kéz”.
Na, ebből ugyan nem sokat értek; különösen, ha ezzel ébresztenek.
Csak nagy nehezen, bővebb magyarázat után jövök rá, hogy a keresett elefántnyom „van készen”. A „négy kéz” pedig azt jelenti, hogy a „készen álló” csapás hátrahagyójának, a kirongózi becslése szerint, négy „kéznyi” hosszúságú agyara lehet. A kéz alatt itt alsókar értendő, azt szokták a feketék hosszmértékegységül használni. Négykéznyi agyar tehát az, melynek az elefánt szájából kiálló részén négy kirongózi-alkar elfér.
Hogy a lakonikus „készen van, négy kéz”-ből mindezt meg lehessen érteni, némi fantázia szükséges.
Olykor nagyon is furfangos srófra jár a feketék esze. Némelyik oly körmönfont, nyakatekert módon fejezi ki magát, szinte lehetetlen megérteni.
Akárcsak az a bizonyos úriember, aki bekötött fejjel ment az utcán, és szembetalálkozott barátjával. – Hát téged mi lelt? – kérdi a barátja. – Hazudott egy asszony – feleli röviden az úriember. – Ettől csak nem törik be a fejed? – Dehogyisnem. Azt hazudta, hogy nincs otthon a férje.
Az a bizonyos úriember, amilyen világosan beszélt, bátran beállhatna Tiba-parti elefántnyomozónak.
Vesződséges négy óra hosszat zavartalanul tipródtunk az elefánt nyomában. Már annyiban, hogy az elefánt egyszer sem zavarta meg utunkat. Mert egyebek, kiváltképpen a tövisek, állandóan zavarták. De a tövisekről, úgy tudom, már karácsony estéjén megemlékeztem.
Még kobra is került utunkba. Az előttem lépkedő kirongózi olyat ugrott hátra, csaknem feltaszított. Aztán ismét előrelódult, és „pangájá”-val (hosszú pengéjű bárd) nagyot sújtott a földre.
Sejtettem, hogy csakis kígyó kerülhetett elébe, de oly sűrű ott a bozót, hogy mire odaférkőzhettem, már csak a kobra hátulsó fele vonaglott előttem, az eleje hiányzott. – „Kicsua na kvenda” – „a fej elment” – mondta a kirongózi.
Pangával kettészelt kígyót már egynéhányat láttam, de ilyet még nem. A leszelt fej, melyen arasznyi test is maradt, vígan továbbkúszott, és eltűnt a sűrűben. A test lemaradt ugyan, de a fej még ettől sem jött zavarba.
Kísérőim egyenkint ráköptek a kígyó visszamaradt felére. Ez nagyon fontos óvintézkedés, ezzel teszik ártalmatlanná a kígyó képében utunkba került balszerencsét.
Én is követtem embereim példáját – ez is rendkívül fontos –, nagyot köptem a kígyóra, és mentünk tovább.
(Megjelent a szerző Afrikai tábortüzek című kötetében.)