Csodálatos dolog a fénykép, a múlt egy-egy pillanatát megörökítő dokumentum: úgy, mint ez a fotó is: amikor készült, nyilvánvalóan nem lehetett tudni, hogy az utolsó lesz…
Ám ez szerepel a Kittenberger Kálmán haláláról, temetéséről beszámoló nekrológban, mely a „Magyar Vadász” 1958. februári számában jelent meg Ruffy Péter tollából. A legendás főszerkesztő 64 éve hunyt el….
A felvétel 1957 novemberében készült, egy trófeabemutató utáni vacsorán. Egy fotó, de ha utána nézünk a körülötte zajló eseményeknek, nagyon sok gondolatot sugall… A politikai „elit” mindig vadászaton pihente ki fáradalmait, ’57-ben, egy évvel az ’56-os szabadságharcunk után, volt is mit felejteni a kommunistáknak. „A kiállítást, Balassa Gyula utasítására, Goszthony Géza, Orbán László, Szederjei Ákos és jómagam szerveztük” – emlékezik dr. Tóth Sándor. „A trófeák a Vajdahunyadi kis kápolna keringőjében voltak kiállítva, melyet megmutattunk Kittenbergernek is. Én fogadtam őt, pár szót beszélgettünk egy konyak mellett… este ünnepi vacsora zárta a bemutatót, amin már mi nem vettünk részt.”
Kittenbergert meghívták, pedig nem volt az aktuális ideológia szimpatizánsa, majdnem biztos, hogy Balassa Gyula – akit intelligenciája, szépérzéke magasan politikus társai fölé emelt – hívta fel a vezérkar figyelmét a magyar vadászat meghatározó alakjára, akinek jelenléte rangot adott az eseménynek. Már az is nagy szó, hogy elfogadták a javaslatot.
Botra támaszkodva, kissé értetlenül ül a vidám nyakkendősök között. Már nagy beteg, 1957-es, november végi levelében, Fekete István így ír Sólyomnak: „…közben jött be a Főtrehány a Lukácsba. Nem nézett ki jól. Agyon injekciózták, ettől rettegő halálfélelmet, nehéz légzést kapott… Nagyon aggódtam”.
A kiállítás látogatásáról Kittenberger is beszámol Sólyomnak (1957. XII. 2.), de csak két sort szentel rá: „…tegnap agancs bemutatóra vitt ki dr. Balassa, a min. helyettes. Hát oda is el kellett mennem. De hát az is elmúlt.” Ennyit. Csupán két sor a fél oldalas levelében.
A vacsora képen látható szereplői felkavarják az ember érzelmeit. Hiszen egy éve még szabadságharc dúlt a főváros terein, a Corvin közben. Baloldalt Tamáska Mária, Kádár János felesége, még az ő viselkedése a legelfogadhatóbb, nem élt vissza teljhatalmú férje lehetőségeivel, megmaradt kis szürke kosztümös, fekete táskás asszonynak. Talán néha elbüszkélkedett a piacon: hát bizony, sokra vitte az én Jánosom; de nem lett a román Elena követője. A következő arc Biszku Béla, ő a tipikus, hatalmától korlátait vesztő igazi kommunista és az maradt halála végéig. Sokáig élt, utolsó tévészereplésén elegáns sportruhában, baseball sapkában pózolt, még mindig azt gondolván, hatalmon van. Balassa Gyula, viharos életének ’56 utáni szakaszában nagyon sok jót tett a háború előtti arisztokratáknak, polgároknak: ha Kittenberger tíz évvel tovább él, ugyanazt kapta volna, vagy többet, mint Széchenyi Zsigmond és Fekete István. Kádár Jánost nem egy vadászlapban kell minősíteni, de a kép időpontja kötelez: ez az ember egy esztendővel ezelőtt, Szolnokról szovjet tankon indult a forradalmi Budapest felé honfitársai ellen. Vajon mit érzett, amikor Pest közelébe értek és meglátták a főváros fényeit? Gondolt-e a puskát, benzines palackot szorongató – jövőjükkel mit sem törődő – riadt lelkű forradalmárokra a dübörgő harckocsiban? Lehet, pont ez a tank lőtte derékba a Természet Tudományi Múzeum oldalát, ahol a tűz martalékává lett a képen látható öreg ember életműve. Élete későbbi szakaszában, társaihoz képest mértéktartó vadászatot folytatott, ám ez nem közömbösíti tetteit. A sors minimális igazságszolgáltatást adott: meg kellett érnie Nagy Imre újra temetését. Halála után, földi maradványait meggyalázták, ez a barbár cselekedet abszolút elítélendő, a halál utáni nyugalom mindenkit megillet.
Egy fotó, és lám mennyi esemény buzog föl láttán! A képet a vacsorán résztvevő Goszthonyi Gézáné készítette és impozáns albumba zárta. Az album, Meretei Imre műgyűjtő birtokába került, melyből egyet, amit közlünk, meg tudtam vásárolni! Még egy kép hiányzik, ugyanis a Magyar Vadász 1958-ban, a közlés után nem adta vissza a fotót. Bemutatásával emlékezzünk a legendás vadászra, az emberre, akinek a Nimród főszerkesztői széke, az Idő által neki kijelölt évtizedekben, oly sok örömöt adott, ahol máig figyelemre méltó sikereket ért el.
Megjelent a Nimród Vadászújság 2023. évi januári lapszámában