Egy kollégámtól hallottam a hírt: Japán a Csendes-óceánba ereszti a fukusimai atomerőmű tisztított hűtővizét. „Hogy mit csinál?” – csaptam az asztalra, majd rácuppantam a „guglira”.
Valamennyi tallózgatás után valóban ráleltem a hírre, igaz azt a nagyobb magyar hírportálok közül addig csak egyetlen szemlézte. Megértem, nem akkora szenzáció a magyaroknak, mint az „ártalmatlan” mackók észlelése, a nemzetközi „farkasturizmus”, vagy a vadállományt abajgató kóbor ebek „igazoltatása”. Nem termeli a Deák Ferencekké alakítható kattintásokat.
De miről is van szó? Nos, Japán a környező országok és halászok tiltakozása ellenére – a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség biccentő tettestársaságában – mától hozzájárul a már említett hűtővízzel a Csendes-óceán vízszintjéhez. Utóbbi vízfelületről érdemes elmondani – hiszen idehaza viszonylag kevesen látják a hétköznapjaik során –, hogy a maga 166,24 millió négyzetkilométernyi területével a Föld legnagyobb óceánja, tehát a bolygónk felszínének körülbelül 35 százalékát foglalja el. A nukleáris hulladék viszonylag rövid történelme során (a mozikban újabban sláger Oppenheimer film kapcsán aktuális is a téma) ez az óceán elég sok terhet kellett már elnyeljen. A kezdeti években (1946–1958) a Marshall-szigeteknél az USA 67 nukleáris tesztet valósított meg. Ugyanitt számos ilyen fegyver veszett bele az óceánba, köztük 1965-ben egy egy megatonnás bomba. Ezek után gondolnak egyet a japánok és harminc éves tervet prezentálnak arra nézve, hogy miként engedjék bele az „iható” hűtővizüket az óceánba. Ezzel kapcsolatban felhívnám a figyelmüket egy sajtófotóra, amelyen a következő jelenet látható:
Suga japán miniszterelnök nem hajlandó meginni a kezében lévő fukusimai kezelt radioaktív vizet, amelyet most a Csendes-óceánba engednek bele. Az eset 2020-ban történt.
Talán itt érdemes megállni egy szusszantnyi időre és feltenni magunknak az alábbi kérdést: kell-e még erről tovább beszélni?!
Talán nem… Viszont az nagyon érdekes, hogy a hűtővízleengedés startja kapcsán idehaza nem kopognak úgy a billentyűzetek, mint amikor a vadászokat lehet „ekézni”. Mondjuk megértem: számtalan megoldatlan probléma van, amely bemutatásra vár, és a földrajzi közelségük miatt sokkal érdekesebbek lehet(né)nek a magyaroknak: dolmányos varjú, szajkó, szarka – vagy ahogy egy volt kollégám írta: a tollas vámszedők – által okozott károk, sakálhelyzet és (bűn)társaik. De azt hiszem, hogy az asztalcsapkodás ezekben a témákban is elmaradna, mert a disney mesék által koncentrált cukiságfaktor híján, kevés érzelmi húrt lehet pengetni a statisztikába soha be nem kerülő madárfiókák, nyúlfik, fácáncsibék, őzgidák, szarvasborjak és vadmalacok kapcsán, pedig mindkét említett kérdésben van érzelem, nem is kevés… De ez el van intézve egy „ez a természet rendje” nevű legyintéssel.
Mindenesetre úgy gondolom, hogy a nimrod.hu olvasói számára fontos természeti értékeink megőrzése, legalább önök tudjanak róla, hogy milyen asztalcsapkodós történések vannak a nagyvilágban… Nem biztos, hogy át kell vegyünk az evolúciós folyamatok irányítását, de ha mégis így teszünk, ne csodálkozzunk, hogy hamarosan megjelennek a négyfejű halak és az agancsos bálnák…
