Az alábbi történet abból az időszakból származó emlék, amikor még lehetett szalonkára vadászni Magyarországon.
Az árokparton álló tölgyfa ágai alatt átbújva, a tavalyi, elszáradt gazokat taposva, egymás után sorolunk be a kis rétre, amelyet minden oldalról erdő szegélyez. Oldalt magas égeresek látszanak, és kis facsoportok, akácosok tagolják több darabra az amúgy majdnem teljesen nyílt, de gazos területet.
Ketten megállnak kívül, az első kis tisztáson, ahol a téli, vizes hó teljesen lenyomta az előző évben felmagasodottmagas gazt. Ketten tovább megyünk, társam megáll a kökénybokrok között, én pedig átlépek a sekély árkon, amelyet magas akácok takarnak, és a belső réten középtájon próbálok meg valami jó helyet találni. Odaállok egy bokor elé, három irányban – így nyugat felé is – jó kilátásom nyílik.
A kis belső rét – amelynek egy részét fiatalos akácosos borítja - valamikor régi, falusi focipálya volt. Erről még évtizedekkel ezelőtt, az öregek elmondásai alapján szereztem tudomást, ma már nyoma sincs az egykori szabad területnek.
A puskámat betöltve, és a napnyugta szelíd fényeit bámulva azon gondolkodom, hogy itt még mezítlábas, vászongatyás, boldog parasztgyerekek rúgták a bőrlabdát abban az időben, miután végeztek otthoni teendőikkel, és megitatták a fogatokat húzó lovakat, az istállóban a marhákat, és megetették az egyéb jószágokat. Szinte látom megelevenedni a régi pályát, s fakó, kopott, kisméretű fényképeket idézek fel az emlékeimben. És hogy a régi focipálya miért szűnt meg létezni, még ma sem tudom…
Egy távoli, az égererdő felett repülő hollópár hangja kiszakít a múltból, a kezem megérzi újra a puska vasának hidegét, ettől fázósan húzom össze a kabátot magamon.
A nap már lenyugodott, az égbolton néhány kósza felhő bolyong a fák felett, színük izzik az alkonyatban. A szomszédos völgy irányából récék húznak a magasban, s varjak kárognak a közeli falu felett. Az akácosban fácán gallyaz fel az egyre halkuló madárdal idején, s hosszú percekig hangoskodik, mire nyugovóra tér. A bokrok alatt apró zörejeket hallok, talán nyest surran a lakott terület udvarai felé.
A hátam mögül, a kökénybokrok irányából szalonka vág le a fák tetején átbukva, szárnyát kitárja, s fordul egyet, hogy az égeresbe repüljön.
Bár éppen arra nézek, a puskám csöve nyugat felé mutat. Teszek egy gyors lövést utána, de hangos cippogással húz dél felé a fák között. A puska megtörve, a kezem patront kutat a zsebemben, amikor nyugatról átrepül előttem egy másik. Közel van, alacsonyan, kényelmes lövés esne rá… a megtört puskát ugyan utána emelem, de lőni már nincs lehetőségem.
Néhány perc múlva hangos korrogást hallok, a hármas cvikk felém repül egy ideig, de a mögöttem lévő magas fák miatt kikerül, és levág oda, ahol a társaim állnak. Hangos lövések zaja töri fel a márciusi este nyugalmát, s még egy szalonka elrepül a kökénybokrok felett.
Napnyugtára éppen csak kiérünk a húzás kezdetére. Ketten vagyunk, társam eláll az első kis réten, én a belső felé indulok. A kökénybokrok között megállok egy pillanatra, megnézem a standot, az égerest, ahol legtöbbször kel a szalonka, de mégis tovább megyek, és a belső rétre állok. Az este csendes, és már az utolsó fényeknél jön társam felől egy dupla lövés. Megfordulok, látom a madarat átrepülni az akácok felett, és levágni hozzám, de egyből fordulni az erdő felé. Lövéseim nem érik utol, cippogva húz vissza a délnyugati sarok felé. Alig telik el néhány perc, a távolból hallatszik néhány lövés, messze a szomszéd vadászterületről. Mintha valami ősi parancsszó emelné a magasba ilyenkor a szalonkát… ezen gondolkodom, miközben a társam felé indulok.
Délután felhők jönnek, esőre áll az idő. Hűvös szelek sepernek a határban, mikor a tölgyfa alatt a stand felé indulok. Korán kiérek, álldogálok kicsit a kis réten, hallgatózom, majd rövid vívódás után megállok a kökénybokrok között.
A hely úgy fest, mint egy kis amfiteátrum. A bokrok szinte teljesen körbeveszik, csak ahonnan belépek, és még a belső rétre vezet egy átjáró közöttük. A kökény virágai ragyognak a korai tavaszban, a szürkülő fények ellenére fehéren világítanak. Illatuk bár szelíd, ilyen mennyiségben mégis átható.
Társam későn érkezik, váltunk néhány szót, majd visszaballag saját standja felé.
Az idő borús, hűvös szél fújdogál, s néhány csepp esőt érzek lehullni a magasból.
A virágzó kökény majdnem teljesen elveszi a figyelmemet, de felette mégis meglátom a húzó szalonkát, amint fordul az erdő felé. Éppen kitárja szárnyait, amikor éri a lövésem… lehull a kökénybokrokon túl a fák közé.
Az este csak ezt a madarat tartogatta számunkra, hamarosan keresni indulunk.
Mivel kutya nincs velünk, nem lesz könnyű megtalálni, ha mégis a kökény közé esett.
De az este kegyes a kitartó vadászhoz, néhány perc után a lámpám erős fénye – ugyan harmadszorra megvilágítva – rátalál. Ott fekszik a bokrok szélében, csendesen, a korhadó avaron majdnem felismerhetetlenül.
Felveszem, meghatottan tartogatom, a társam sapkáját leemelve kezet nyújt, gratulál.
Kifelé megállunk a kökénybokroknál, beszélgetünk, nem siet egyikünk sem.
Sötét van, a borús égboltról eltűntek a fények.
Csak a kökényvirág világít az estében, sapkámon fekvő erdei szalonkám mögött.