Kezdődik a kapitális kolbászok főidénye, amelyhez kedvcsinálóként érdemes elolvasni Varga Csaba írását.
A szarvaskolbász igen fontos dolog a vadhúst szerető, azzal minőségi élelemként bánó vadászember életében, kivált, ha származása, neveltetése falusi környezetre vezethető vissza. Persze a kolbászt a városi ember is szeretheti, de a kolbásztöltés folyamata, mondhatni szertartása, majdnem mindig érzelmi eredetű.
A jó szarvaskolbász ismérveit számtalan módon leírták már, szinte minden tájegységnek megvan a saját receptje, és azok különbözősége ellenére nem is feltétlenül lehet eldönteni, hogy melyik az ízletesebb.
A mai, részben megváltozott időjárási körülmények mellett, ami a kolbásztöltés szempontjából főképpen a tartós hideg időszakok elmaradását jelenti, az alapanyag beszerzése jelenti a legnagyobb kihívást. Nem is annak a módja, hiszen a vadásznak megvan erre a - kis túlzással mondható - ezredéves gyakorlata. Hanem az időzítése az, ami komoly feladatot jelent.
A szeptemberi idénykezdet túl korai, hiszen a betöltött alapanyag nem tud kifagyni, ilyenkor nem ritkán még meleg van, nem kolbásztöltésre alkalmas idő.
Legjobb, ha decemberig várunk vele. Az év végi, vagy éppen a januári, általában hidegebbnek mondható napok alatt a szarvaskolbász hamar kifagy, és néhány nap múlva már fogyasztható.
Persze a hús, mint alapanyag beszerzése korántsem olyan egyszerű, ha kell!
A vadászszerencse éppoly változatos, mint a különböző országrészekben töltött kolbász íze. Amikor azért megyek vadászni, hogy meglegyen a szarvashús a közelgő töltéshez, legtöbbször eredmény nélkül térek haza.
Előfordult már olyan is, a ritka kivételek említéseként, hogy az első rigliben, az első félórában sikerült egy szarvast elejtenem. Ilyenkor már napközben nekiálltam a másnapi kolbásztöltés megszervezésének, és az amúgy is jól sikerült vadásznap estéjén nyúzással, és a hús megfelelő előkészítésével múlattam az időt.
Máskor pedig a vadásztársak siettek a segítségemre, akik felajánlással éltek a saját elejtett vadjukat illetően. Bár valahogy jobban ízlik a kolbász, ha a saját munkám „gyümölcse” ízesíti, ilyenkor jellemzően elfogadom a vadásztársak nagylelkű ajánlatát.
A tavalyi vadászév azonban a sikertelenségek jegyében telt olyannyira, hogy úgy kezdődött meg a február, hogy a kamrában még nem lógott semmi. Az idény számomra abszolút sikeres volt, ami a tarvad vadászatot illeti, soha ennyi szarvas nem került még a puskám elé előtte. A család kolbásztöltésben kompetens tagjai azonban minden vadnál türelemre intettek, mondva, hogy várjuk meg a decembert, lesz még vad a terítéken bőven.
Részben igazuk volt, mert az apróvad vadászatok igen sikeresek voltak, így azonban kevés időm is volt lesvadászatra járni, és, ha mentem, akkor sem ejtettem el semmit. A január hasonlóan alakult, és megkezdődött a február is. De hiába mentem, „kolbászba való” szarvassal nem sikerült összefutnom.
A helyzet végül megoldódott, de az élet, a sors egyáltalán nem jellemző, vagy általános fordulata folytán. Az egyik reggelen egyet csörgött a telefonom. Amikor a zsebem felé nyúltam, hogy kivegyem, már el is hallgatott. Ez csak egyetlen dolgot jelenthetett, mégpedig azt, hogy Ország Pista, akkori hivatásos vadászunk hívott. Az egyetlen csörgetést már megtanultam kezelni az évek folyamán, és tudtam, hogy nem ok nélkül hív, hiszen rá ez nem volt jellemző.
- Megvan a szarvas, ott van a hűtőben, mehetsz érte – szólt bele a telefonba, miután visszahívtam.
- Köszönöm – válaszoltam neki. – Kinek lehet gratulálni? – kérdeztem azzal a szándékkal, hogy az elejtőt felhívjam.
- A vonatnak – felelte a maga egyszerű, csak a lényegre szorítkozó stílusában.
Nagy nehezen azért megtudtam tőle, hogy mi történt.
A Kaposvár-Fonyód vasútvonal vadászterületünk keleti határát képezi egy szakaszon, később pedig a Pamuki- hegy alatt át is vág rajta. Nem először fordult már elő, hogy a szarvasok erről a meredek hegyről lezúdulva, a mozdony elé kerültek. Volt, amikor a bikaterv teljesítését is befolyásolta a vonat azzal, hogy egyszerre két jó képességű gímbikát gázolt el. Ilyenkor az a bevett gyakorlat, hogy a mozdonyvezető jelenti a rendőrségen az esetet, a hatóság pedig az illetékes hivatásos vadászt.
Így került Pista aznap reggel a sínek mellé az osztopáni halastavak közelében. Egy borjút vett észre, amely ott álldogált egy fa mellett. Semmiféle sérülés nem látszott rajta, de nem reagált a kiáltásra, és az ember közeledését sem észlelte. Állt, néha megszédült, olyamkor tántorgott kicsit. A vadőr golyója váltotta meg a szenvedéseitől.
Kissé félve kezdtem bele a szarvas nyúzásába, hiszen a vonat jellemzően nem hagy maga után emberi fogyasztásra alkalmas vadat.
Ennek ellenére a hús teljesen egészséges volt, sehol egy bevérzés, éppen csak a kegyelemlövés helyét találtam meg.
Tovább folytatva a nyak vizsgálatát, az is érintetlen volt.
Azt tartottam a legvalószínűbbnek, hogy ezt a szarvast valójában nem ütötte el a vonat, a vad csupán nekifutott a szerelvénynek, és a fejét ért ütés folytán került abba az állapotba, amelyben Pista megtalálta.
Öt nap múlva már egy éles késsel gusztusos karikákat lehetett levágni az erősen füst illatú kolbászból. Ezeket kenyérre tettük, és reszelt sajttal megszórva melegszendvicsként fogyasztottuk.
A borjú sorsa amúgy is meg volt pecsételve, ugyanis, ha a vadőr nem találja meg, a Pamukon élő népes sakálfalka már régen behúzta volna az egyik bokor alá.
Megjelent a szerző Szajkók című kötetében.