A mai napig nem tudjuk, inkább csak sejtjük, milyen vadászkutyái lehettek az ősmagyaroknak. Az azonban bizonyos, hogy a népvándorlás során és közvetlenül utána e fajták száma kiegészült, egyesek eltűntek, esetleg kereszteződtek.
Feltehető, hogy az első, eleink birtokában lévő ebek kezdetben szánhúzó és vadászkutyák voltak, hiszen ekkor még gyűjtögető, halász és gyalogvadász életmódot folytattak. Standeisky Andor szerint e kutyák valószínűleg a mai lajkák ősei, az úgynevezett őslajkák lehettek. Ám őseink amint áttértek a lovas, állattenyésztő életmódra, már más típusú vadászkutyák is szükségessé váltak. Méghozzá olyan, hosszabb lábú ebek, amelyek a lovak mellett futva követték a vadászokat. Szintén Standeisky feltételezi, hogy a kutya szó a gyalogvadász kutyákra alakult ki, míg az eb a lovas vadászokat követte, s vélhetően egy ősi kopófajta volt. (Más vélemények szerint a kutya szó csak a 18. században vált elterjedté, addig csak az ebet használták.)
A vaskorban már elkülönülve tartottak őrző és vadászkutyákat is, jóllehet kellő számú csontlelet híján nem tudni milyen fajtához vagy fajtacsoporthoz tartoztak. A Káma bal oldali mellékfolyója, a Tulva mentén fekvő Gremjacsan ásatásán 23 kutya csontmaradványait lelték meg, ami a háziállatok 4%-t tette ki. Itt a kutyatartás nagy mértéke vélhetően összefüggött a vadászattal, ugyanis a feltárt összes, 1001 állategyednek 41,8 %-a vadászzsákmány lehetett, a zsákmány kézre kerítéséhez pedig szükség volt a kutyákra is.
Az is bizonyos, hogy Árpád népe vadászott, s a vadászathoz kutyát is használt! De vajon milyet, illetve milyeneket? S vajon hová tűntek a honfoglalás kori kutyáink? Fennmaradtak, kereszteződtek, átalakultak?
Bartosiewitz László Régészeti állattan c. könyvében egyebek mellett ez olvasható: „Nehéz megítélnünk, miféle vadásztársak lehettek a legelős kutyák. Nyilván nem szabad a mai értelemben vett, számos feladatra szakosodott vadászebekkel (kajtató-, kotorék-, jelző- és egyéb kutyák) összetévesztenünk ezeket a kezdetleges kutyákat. Talán a vadászok körül lábatlankodva volt némi kereső- és hajtószerepük (…) Kétségtelen viszont, hogy tanulékonyságuknak és jó szelektálhatóságuknak köszönhetően előbb-utóbb kialakulhattak a vadászatban jól használható kutyák.”
S most lépjünk tovább az időben, mégpedig egy olyan idézettel, melynek mondandója, vagy legalábbis annak nagy része a mai napig megállja a helyét. Hankó Béla Hogy vadásztak őseink című tanulmányában a reneszánsz kori vadászatokról a következőképpen ír. „A kutyával való vadászatnak is több módja volt és eleink igen sokra tartották a jó vadászebeket. Már a solymászatnál is nagy szerepük volt az ebeknek, hiszen ezek hajszolták fel és ugratták ki a vadat rejtekéről. Ezért vizslát, kopót vagy agarat mindig vittek magukkal, s kinek nem volt, szomszédjától kért kölcsön. Póky Menyhért azt írja pl. a nádornak: „Hogyha feküvizslánk volna, foglyot bőven foghatna az madarász. Tudakoztam egy feküvizsláról.” Klucsay Albert 1590-ben kutyákat küld Zay Péternek és megírja, hogy a küldött fürjésző vizsla még gyermek s csak mostan lesz jó, nyúlászni való vizslákkal kell a mezőre bocsátani. Eleink az ősi magyar vizslától (ha ugyan az volt – K. Zs.) mindig megkülönböztetik a francia vizslát, melyet sinkurának (chien courant) hívtak. Magyar vizsla hajdan minden úriháznál volt. Bebeknéről írták pl., hogy mikor várából kiindult, húsznál több nyulászó vizslát vitt magával. Az agár a XVI. Században jóval ritkább volt és igen sok pénzbe került. Éppen ezért külön agárviselőkre, vagy agárhoz látókra volt gondozásuk bízva. Ez az afrikai eredetű (?- K. Zs.) kutya úgy látszik a törökökkel együtt terjedt el hazánkban. Különösen nagyra becsülték a „strázsát álló”, meg a „széltőlfajzott” gyorslábú törökagarat. A legjobb agarakat főagárnak hívták. Debreczeny Menyhért 1591-ben egy török főagárért 125 forintot fizetett, és azt írja, hogy ennek a Kormos nevű főagárnak a földön nincsen mása. Bethlen Gábornak is kitűnő főagarai voltak, melyek között a szelektől fajzott Dervis és a Bestia volt a legkiválóbb. Az erdélyi fejedelmek a kopókat is jobbára Törökországból szerezték be, innen pedig szelindekeket küldözgettek cserébe. Számos török levél maradt ránk, melyben szelindekeket kérnek.
Nagy uraink udvartartásában mindenütt találkozunk a XVI., de különösen a XVII században a pecérek nevével, kik a kutyákat gondozták és tanították. Ezeket agárhordozóknak, pecéreknek, vagy vizslamestereknek nevezték és a madarászokkal együtt tagjai voltak az udvari népnek.
Érdekes, hogy a különféle vadászkutyákat nem a nagyvad felhajtására és üldözésre használták, hanem a madarászat szolgálatába állították őket. A fürjésző vizslák feladata is a fürjek, foglyok és fácánok hálóba hajtásában, vagy a sólyom részére való felhajtásában állott.
A vadászebek közül legtöbbre a jó agarakat tartották, melyek maguk meg tudták fogni a nyulat. Minthogy az agarak meglehetősen pusztították a nyulakat, a birtokosok nem nagyon szerették, ha a szomszédjukban agarak voltak. A vadászatra a kutyákat az agárhordozók ölben vitték ki, a madarászathoz való vizslákat pedig szekéren szállították, hogy ki ne fáradjanak.
Az itt elmondott adatokból is kitűnik, hogy eleink a különféle vadászebeket nem nagyvad üldözésére, hanem leginkább madarászatra használták. Úgy is hívták őket, hogy madarászó vizslák, fürjésző vizslák stb. Egész sereg olyan levél maradt ránk a XVI. századból, melyekben a vadászatok eredménye fel van sorolva. Sorjában szépen elmondják, hogy hány nyulat fogtak, hány fogoly és fácán került kézre, mennyi fürj és húrosmadár akadt a hálóba, de arról, hogy mit lőttek, egy szót sem írnak. Biztos tehát, hogy eleink ebben az időben nem lőtték, hanem fogták a vadat. Nehezebb és izgatóbb is volt a mainál a vadászatnak ez a régi formája. Puskát leginkább csak akkor használtak, ha az egyébként igen gyakori vadkertekben szarvast, dámvadat, vagy vadkant akartak leteríteni.
A felsorolt vadászati módok közül legtovább az agarászat tartotta fenn magát, mely amint az erdők és nádasok fogytak az Alföldön, oly módon egyre jobban elterjedt. Mikor aztán az 1848-49-es szabadságharc után megvonták a nyeregtartás és fegyvertartás jogát apáinktól, mikor a szomszédba igyekvőknek is útlevélre volt szüksége, egyszerre megszűnt az agarászat is.”