A Nimródban írtunk már tárgyilagos cikkeket a nagyiváni üregi nyúl és libavadászatokról, de milyen más élmény ezekről olvasni, ha Varga Csaba vadászíró meséli el az élményeit.
Ahogy a kis hídon áthajtva elhagyjuk Nagyivánt – a Hortobágy kapuját – azonnal megértem, hogy miért „kérkedik” ezzel a névvel a kis falu. A híd után a szemem be sem tudja fogni egyszerre a pusztaságot, amelyet csak néha tör meg egy-egy hodály, vagy távoli karám. A tiszta, felhőtlen égboltról leragyogó nap színt ad a vidéknek, s fénye a tocsogók vékony jéggel borított felszínéről verődik vissza.
A kocsit el kell hagynunk egy régi, szétomlott szalmakazal mellett. Gyalog vágunk neki a vidéknek, egy vizes, sáros, pocsolyás úton közelítjük meg az esti vadászat helyszínét.
Vendéglátóm, Lajos – aki hivatásos vadász, és tűzoltó bajtársam is egyben -, a terület sajátosságait magyarázza el nekem gyaloglás közben, de csak félig tudok figyelni rá. Mindenütt libák szállnak körülöttünk, nem győzöm a fejem forgatni majd’ minden égtáj felé.
A csapatok persze le is szállnak, s pihennek, vagy legelésznek kedvük szerint, néha egészen közel hozzánk.
Letérünk az útról, átvágunk egy árkon, a pocsolyák be-beszakadnak a lábunk alatt.
Mivel Lajos elmondása szerint ma este az üregi nyulakkal is dolgom akad majd, egy közeli gödör, un. „tank árok” felé vesszük az irányt. Mivel a beszélgetés folyama egyetlen pillanatra sem szakad meg, kissé későn vesszük észre az ürege felé visszaváltó nyulat, s az egyetlen mozdulattal el is tűnik a föld alatt.
A Csengő-lapos, egy bokros kis folt a nagy pusztában, ahol a nyulak egy igen jelentős létszámú kolóniája él. Mielőtt elfoglalnám a helyem az egyik tüskés bokor takarásában, kísérőm int, hogy kerüljünk egyet a libák felé. Hamarosan egy nád mellé állít el, ő pedig eltűnik egy facsoport mögött. Nem kell soká várnom, a nád túlsó feléről libacsapat repül át felettem, s én az utolsó pillanapban felállva, a libákat jól kieresztve elejtek egyet belőlük. A lövés után még felettem forognak, próbálok néhányat eltalálni, de végül eleresztem őket, s dobogó szívvel a zsombékba gázolok. Lajos is feltűnik, és kis keresgélés után ott térdelek első vadlibám felett a hortobágyi pusztaságban.
A nyulakhoz visszatérve kísérőm magamra hagy, mondva, a vendég élje meg egyedül a táj szépségét, s a vadászat izgalmát. A nyulak lassan mozdulnak, s irgalmatlanul gyorsak, mire a puska megérinti a vállamat, már el is tűnnek üregeikben. Néhányra rálövök ugyan, de eredménytelenül. S közben állandóan a lemenő nap narancssárga fényeit bámulom, s az előttük elrepülő libákat. Besötétedik, de a fénylő telihold már magasan jár, megkeresi a tocsogók jégtükrét, s utat mutat a magányos vadásznak az út felé.
A világosban megnézett tereptárgyak mostanra eltűnnek, de az irányt tudom, s előbb-utóbb bele kell, hogy érjek az árokba, amely mellet az út vezet. Látom a csillagokat, hallom a libákat, érzem a jóleső pusztai magányt.
Hajnalban a Debrecenbe vezető út mellett szállunk ki a kocsiból, és felsorakozunk Lajos mögött. A föld még félig fagyos, de a reggel egyre enyhébb, az út néha süllyed, de a lucernatarló ropog a lábunk alatt.
Vendéglátónk egyesével állít le bennünket egy-egy fa, bokor, vagy nádfolt mellett. Nagyon kell hinni abban, hogy a végtelennek tűnő pusztán a liba majd éppen a csenevész bokor felett repül el – ez jár a fejemben, amikor jó néhány kilométer után a legtávolabbi stand, egy régi tanyaház felé indulunk. Az épület egy régi kúria romja, amely valamikor módos családé lehetett. Magtára még mindig áll, de a lakóház tető nélküli falait már évtizedek óta rontja az idő. Az egykori, talán istállóépület romja közé állok, egy magányos akácfa alá. Lajos pár szó után – jó szokás szerint – magamra hagy.
Kabátomat levetve próbálom hűteni gőzölgő hátamat, de a puskát és a töltényes táskát a kezem ügyébe helyezem.
Lassan világosodik, a nap fénye is jól látszik már, de ha hátra tekintek, a tanyaház romjai felett még ott áll a nyugvó hold. Fényváltáskor, mintha valami közös jelre vártak volna, megszólalnak a libák. Hatalmas csapatok kelnek fel, s indulnak el az égen. A hangjuk felveri a hortobágyi reggel nyugalmát, mozgásuk jól követhető, de a tiszta verőfény miatt magasan szállnak. Távolról puskaszót hallok, az egyik társam felett felhőként száll a sok liba. Egyszerre ott vannak felettem is, de nem mozdulok addig, amíg az akácfa fölé nem érnek. Lövésemre elkanyarodnak, de az egyik összekapja a szárnyát, és lehull a földre. Felveszem, és behozom a leshelyemre.
Közben szól a puska mindenütt. Vagy egy óra is eltelik, mire a kelő nap irányából meglátok egy csapatot, amely elég alacsonyan repül. A fa felett célba veszem az egyiket, le is esik, de csak a szárnyát törte a sörétraj. A földön futni kezd, én pedig utána.
Az előnye nagy, lőtávolon kívül van, de hamarosan a közelébe kerülök, és lövésem után felvéve a libát, sietek vissza leshelyem felé.
A nap már magasan jár, a hajnalt felváltja a reggel, de még mindig népes csapatok húznak a puszta felett. Valahol a szomszédban is puska szól, abból az irányból is elrepül felettem pár kószáló liba, de lövéseim nem vezetnek eredményre.
Vadásztársamat a nád mellett jól látom, amikor kilép néha a csatornából. Az egyik csapatból kiemel egy libát, s az szárnyaszegetten a földre hull. Megismétlődik az előbbi jelenet, most távoli, de figyelmes szemlélője vagyok az eseményeknek. A vad fut a befagyott tocsogókkal megszabdalt gyepen, s a vadász utána. Első lövései nem találnak, a liba előnye növekszik. A tőlem való távolsága olyan nagy, hogy már töri, és tölti újra a puskát, mire a lövések hangját meghallom.
Egy pillanatig úgy látom, hogy nem éri utol, a jeges részen nem csökken a különbség közöttük. De mégis… a liba meglassul, emelkedik a puska, a vadász nemsokára fölé ér, felveszi, s visszaballag a helyére.
Valahol harangoznak a távolban. Bár még az égen mindenütt liba húz, lassan készülődöm véget vetni a vadászatnak. Magamhoz veszem a tarisznyát, vállamra a puskát, kezembe pedig a két libát. Elbúcsúzom a régi tanyától, a romoktól, az akácfától, magától a Hortobágytól is.
Átvágok az előttem fekvő gazos lapályon, és megindulok a csatornapart mögött várakozó Lajos, és vadásztársaim felé.