Bizonyára sokunknak megvolt az az élmény, hogy a hivatásos vadász kísérőnk, aki 30-40 év mindennapi vadászatával a háta mögött beszél hozzánk az éppen akkor együtt átélt szituációról, olyan óvatosan, lamentálva tesz megállapításokat, hogy egy laikus azt hihetné, még csak most kezdi a szakmát.
Az alacsonyan járó, tiszta fényű nap fagyos éjszakai ígéretével és vastag pokróccal felpakolva lassan lépkedek a nagy búzavetésen át, hogy a völgyben lévő vízfolyás melletti magasles irányába érjek. Bár a búza földje napközben kissé felengedett, a kisárgult növényt mostanra megfogta az alkonyat hűlő levegője, ezért minden lépésemre szinte recsegő hangot ad, ahogy haladok a domboldalon lefelé.
Néhol erős szarvasnyomokat keresztezek - amelyek néhány napja mélyedtek a talajba - a fák fölött varjak repkednek, távolabb pedig két holló kering a kaszáló felett.
A les alatt megállok egy pillanatra, az árokban patak csordogál, kis ágakat és félig elkorhadt avart hord magával a víz.
Még világosban megjönnek az őzek. Két kisebb csapat vált ki a búzára, eszegetnek, és közben egymást figyelik. Az egyik bak tartása figyelmeztető, mozdulatai erőszakosak. A másik felé iramodik, rá akar rontani, de az nem hagyja magát, az erdőbe fut, és sutáit is magával viszi. A másik csapat sem marad soká, csipegetik még a búzát kis ideig, majd végigfutnak a táblán, és eltűnnek a déli gyepű mögött.
A vetésen jó néhány nyúl bolyong. Magányosan eszegetnek, vagy éppen kergetik egymást, majd hosszú félórákig lapulnak mozdulatlanul. Ahogy beáll a sötétség, egyre több kerül elő az erdőből és a búzaföld lapályaiból.
Ebből az esti, csendes és felemelő magányomból hangos puskalövés zökkent ki, olyan erővel, hogy a néhány perccel ezelőtt még éppen csak verő szívem hangosan dobogni kezd. Úgy veszem a levegőt, mintha én lőttem volna, pedig tudom, hogy a Pamuki-szőlőhegyen ülő vadásztársam sütötte el a puskáját. Hozzám a jó becsapódás hangja is elért, legalábbis erről győzködöm magam. A sötétség azonban hamarosan újra nyugalmat ad, én pedig barátom sikerében bízva tovább őrzöm a patakpartot.
Vagy félóra is eltelik, amikor valami reccsenést hallok. Nem tudom biztosan, hogy mi lehet, de mintha valami járna a megfagyott búzán, s az adna ilyen hangot. Bár a csillagok ragyognak és az ég is tiszta, a holdkelte idejére még várni kell, így semmit sem látok a távcsőben. A felvillanó lámpafényben azonban újra hevesen verni kezd a szívem - egy vaddisznó közelít, és már majdnem ott jár a magasles alatt.
Eszembe jut a lövés a sötétben, az azóta eltelt idő, a Pamuki-szőlőhegy távolsága és az, hogy a nyílt mezőből az erdőbe tartó disznónak meg kellett kerülni a karámokat és a Disznótelepet, hogy hozzám odaérjen.
Merthogy, ez ugyanaz a disznó, amire a társam lőtt, ebben egészen biztos vagyok.
Miközben ez a gondolatsor végigfut bennem, átemelem a karomat a bal oldalamon lévő lesdeszkára, és amint megpillantom a vadat - amely éppen készül belépni az erdőbe - elsütöm a puskát.
Kell néhány pillanat, amire visszanyerem a látásom, de a disznót nem találom a rálövés irányában. Amikor végigpásztázom a vetést, látok kettőt a domboldalon felfelé futni. Majdnem háttal vannak, így az ujjamat leveszem a ravaszról és tovább engedem őket. A hátsó azonban lelassul, majd teljesen megáll, miközben társa eltűnik a horizont mögött. A nagy disznó áll, a fejét forgatja, de egyébként nem mozdul.
Valami az elmémbe hasít, ez megmozdítja a kezemet, célba veszem a tétovázó vadat, és megadom a kegyelemlövést neki.
Amikor leszállok, az első rálövéshez megyek, s ott – ahogy gondoltam – jó vért találok. A fagyos búzában a csapát is jól tudom követni, ez pedig a domboldalban meglőtt vaddisznómhoz vezet.
Hogy hátracsúszott lövésével miért nem az erdőbe ugrott, s miért fordult sebzetten újra a vetés, a nyílt mező felé…? Nem tudom. S, hogy a vadászat dolgában mikor jön el az az idő, amikor valamiben igazán biztos lehetek…? Erre még kevésbé ismerem a választ.
Megállok felette puskával a vállamon, eltűnődve a világ, és az este dolgain. Majd a végtisztességet megadva a vadnak, a késem után nyúlok, feltöröm, rendbe teszem.
Amikor az útra kihúzom, le a domboldalon a patak partjára, a les alá, visszanézek a horizontra, amely mögött világosság látszik. A felkelő hold éppen akkor bukik át a dombélen, és ezüst sávot vet a fagyos búzában hagyott széles csapásra, amelyet a vaddisznóval együtt hagytam magam után.