Valamire felébredtem... Kiáltott valaki?
Csend volt. Szomszéd faluban hajnalra harangoztak, és a harangszó nyomán világosság derengett be az ablakon. Körülnéztem, és vártam, hogy történjék valami, mert magától nem ébred fel ilyen hirtelen az ember.
A világosság nőtt. A szobából kihessegette a sötétséget, szememből az álmot, s ekkor vidáman kiáltott újra a feketerigó. Erre ébredtem fel!
A rigót nyáron nem látom a kertünkben, de amikor lehullanak a levelek, megjön, és tavaszig itt marad. Fészket azonban nálunk nem rak. Nem messze van egy nagy park, költeni odamegy. De ilyenkor még itt van. Végigszalad a bokrok alatt, hol megszáradtak már a hótól megnyomott levelek, és bekiált az ablakon, hogy ébredjenek fel, mert ő most boldog, és hogy alhatik ilyenkor valaki, amikor az egész kerten, erdőn, mezőn és az ő kis rigószívében elkezdett dobogni a tavasz?
Nem is alszom; dehogy alszom, csak fekszem bágyadt vidámsággal, és várom, hogy újra kiáltson a rigó. Ő azonban elhallgatott, és helyette megszólal egy cinke...
- Kicsit ér, kicsit ér... !
A hangján azonban érzik, hogy ezt nem komolyan mondja, csak úgy kiabál összevissza, tavaszos jókedvvel, mert elmúlt immár a tél, s ilyenkor igazán mindegy, hogy mit kiabál az ember. Akinek füle van, úgyis megérti, mi van a rigófütty és a cinkenóta mögött.
Én megértem!
Felugrom, mint ahogy a vakációs diák ugrik ki ágyából, és teszek-veszek értelmetlen összevisszaságban. Kezembe veszem a borotvát, pedig még be sem szappanoztam magam... Sietek, mintha elkésnék valahonnan, és amikor készen vagyok, előveszem öreg tarisznyámat. Megnézem, mennyi patron maradt a télről, és van-e közte apró seréttel töltött?
Van. Nem sok, de van. Arra elég, hogy estére gond nélkül akasszam nyakamba öreg mordályomat, ha jönne az üzenet, hogy menjek, mert megérkeztek a - szalonkák...
Hát erről van szó!
Az üzenet azonban késett. Érthetetlen. Hát minden évben nehezebben jönnek meg a madárkák?
Egészen azonban mégsem maradhattak el, mert egyik reggel megjött a hír: Itt vannak! Itt bizony!
Mentünk. Az erdő alig nőtt tavaly óta. Az öreg fácánkakas most is itt gallyaz fel mellettem, s úgy hangoskodik, mint aki tudja, hogy nem érheti baleset. Egy pintyőke is abba a bokorba száll, ahova tavaly szokott; egy denevér is átlibeg a fejem felett. Ez is biztos a tavalyi. Aztán jön nagy zúgással egy esti bogár, éppúgy, mint tavaly, és amikor felnézek az égre: ott pislog ám vacsoraváró vidámsággal az esti csillag.
No, hála Istennek: együtt vagyunk!
Csak ez a kutya szél ne lenne. Utálatos fráter! Teleszíja magát, aztán: fuuu… ssiuuu... csak úgy zörög a tavalyi cserlevél.
Itt az idő. Forgatom a fejem, mert ebben a beste szélben nem hallok semmit. Ha időben észre nem veszem, még elkések...
Hát így van. Már nem késem el. Már elkéstem. Amikor meghallottam, már a fejem felett voltak. Ketten, alacsonyan és szélvész gyorsasággal. Nem korholtam magam. Nem volt művészet elhibázni. És vártam tovább.
Elhallgattak a rigók. Az öreg kakas is végre elhelyezkedett.
Nyugatról nagy, kékes felhőkazlakat hajtott a szél, melyekbe beletörött a vacsoracsillag gyenge kis sugara, és egyszerre sötét lett.
Ekkor megint láttam három szalonkát, amint nagy iramban kergetőztek, de messze voltak, és már lőni amúgy sem lehetett.
Ez volt az első este.
Márpedig, ha első szalonkámat elhibáztam! Hajaj!...
Másnap reggel szélcsendes, csepergős, igazi szalonkának való idő lett. Fentem a fogam az esti húzásra. Ez igen! Ez már idő!
Elmúlt a nap, s amikor elindultam az erdő felé, kevés szél lengedezett. No, ez még nem baj. Gyönyörű húzás lesz ma!
A szél erősödött, erősödött, és mire feljött a csillag, és itt lett volna a nászrepülés ideje: zúgott, kavargott, hujjogott, zörgette a bokrokat, és le akarta venni fejemről a kalapot. (Ezt a húszéves gyönyörűséget!)
Egyszóval: szemtelenkedett.
Topogtam a helyemen, forgattam a nyakam, de kár volt a fáradtságért.
Végre! Magasan, küzdve a széllel jött felém egy szalonka. Egyenest nekem. Szépen korrog. Még messze van, de ez már biztos. Csak jó helyre essen...
Arról azonban megfeledkeztem, hogy a szomszéd puskás arrafelé állt, és amikor már nekihuzakodtam a lövésnek, dirr-durr, lövöldözött a szomszéd... s az én szalonkám elvágódott másfelé.
No, ide se állok többet! Mellettem nem messze szálerdő. Mérgemben a hajladozó, nagy fák sudarát néztem, amikor felettük magasan, nagy zúgással megjelenik két kacsa. Mint két pezsgősüveg. A szárnyakat nem is látni. Tőlem messze vannak, és csak a repülésükben gyönyörködöm. Micsoda motor van ezekben!
A szomszéd puskás azonban nem engedi őket. Odareccsent a kacsáknak is. A két pezsgősüveg megbillen, és most már dugóval felfelé, de szemmel láthatóan makkegészségesen fúrják magukat a sötétségbe.
- Csak lelőtted volna azt a szalonkát. Gyönyörűen jött rám!
- Én egy karvalyra lőttem - mondja mérgesen.
- Karvalyra?...
- Igen! Karvalyra. Tisztán láttam...
Nem kételkedhettem, mert nagyon „lovagiasan” nézett rám.
Következő nap szakadt az eső. No, nem baj. Rám fér egy kis pihenés a nagy „szalonkázásban”...
Utána azonban annál szebb lett az idő. A szél is elcsendesedett, délire fordult, és friss földszagot hozott a mezőkről, hol párban járnak a foglyok, a nyulak már meg is unták a sok ,,hirtelenkedést”, és a kései vetések zöldje elválik már a sártól, melyből eddig ki sem látszott.
Menjünk! Egész úton ajánlgattuk egymásnak a jobbnál jobb, egészen biztos helyeket. El is fogadta mindahány, de amikor kiértünk, mindenki szó nélkül a régi helyére ballagott. Én is! Szinte áhítattal. Csendesen. Ez már igazi szalonkás este volt. Nem fújt a szél, nem zörgött a levél, és kétszáz lépésről is meg lehetett hallani a szalonkát.
Meg is hallottam. Úgy szóltak, hogy gyönyörűség volt hallgatni. Sőt, láttam is egyet, de lőni még erre sem tudtam, mert úgy elkerültek, mintha üvegbura alatt lettem volna. A puska pedig szólt itt is, ott is.
Nem használt semmi babona. Pedig megfordultam magam körül háromszor balról jobbra, és kapartam lábammal hátrafelé, mint a kutya.
Szóval korrogtak, pisszegtek a szalonkák, és én ismét kétségbeesetten néztem az öreg erdő fölé, ahol még világosság volt, a nagy fák duzzadt rügyeiket feltartották magasra, és féltő gonddal, szinte beledugták az égbe.
- Csak legalább a kacsák jönnének! - sóhajtottam, de ez csak olyan belső sóhaj volt, mert tudtam, hogy úgy sem jön már semmi.
A kacsa azonban rendes nép. A kacsa meg a róka. Nem hiába szeretem őket! A kacsát is, ha hívja az ember: ott terem. Mint a mesében, mikor az elátkozott királyfit a boszorkányok már a kondérba akarták tenni. (Melyik királyfi szereti, ha kondérba teszik?!) Megfújja a bűvös sípot, mire ott terem a szolgálatkész óriás.
- Mit parancsolsz, édes gazdám?...
Így a kacsák is!
Alig leheltem el bűvös sóhajomat, már megjelentek a nagy fák fölött zúgva, sebesen, de most már négyen. A tegnapelőtti kettő talán elbeszélte a többieknek, hogy: - arra nyugodtan jöhettek, öregem... valami kezdő durrogat ott... - és most jöttek. Mint négy pezsgősüveg.
A pukkanást azonban én végeztem, és az élharcos csodálatos szép ívben esett elém. Ez igen! Ez a lövés! Kár, hogy nem látták többen!... Jobban örültem, mint a szalonkának. Mint annak a szalonkának, melyet a múltkor - elhibáztam.
Amikor összejöttünk, egyiknél is, másiknál is himbálódzott egy-egy szalonka.
- Az semmi! - fitymáltam le a kívánatos madarakat – ide nézzetek! - és elővettem a kacsát.
A szép gácsér tollai ragyogtak. Mindenki megnézte, megtapogatta, és a kacsa – nyert!
(Megjelent a szerző több kötete mellett a Szarvasbőgésen című kiadványban.)