A hét elején felröppent a hír, hogy egy fővárosközeli erdőben mosómedvék telepedtek meg. A témához szervesen kapcsolódik a Nimród márciusi lapszámában megjelent cikk, amelyet ezen apropóból most itt is közlünk.
Gyakorlati kutyás módszerek és fontosságuk a ragadozógazdálkodásban
Tavaly novemberi lapszámunkban – a Kistestű kutyát a hivatásos vadászoknak című cikkünkben – már mélyebb bepillantást engedtünk abba a világba, ahol kistestű kutyánk, munkatársunk és vadászbarátunk igenis nélkülözhetetlen segítséget jelent a vadgazdálkodás számára. A sort továbbra is olyan, külföldön alkalmazott módszerekkel folytatjuk, melyek részben vagy egészben, átalakítva, továbbfejlesztve, vagy egy az egyben alkalmazhatók idehaza.
Azt javaslom, vegyük fel a fonalat ott, ahol legutóbb abbahagytuk, hiszen a Vackor nevű tacskómmal, Alabamában eltöltött hivatásos vadász éveink kalandjait, az ott alkalmazott, tanult munkamódszerek sokaságát még nem merítettük ki teljesen. Folytassuk a sort a mosómedve kopózással! Azt mindannyian jól tudjuk – ha más nem, a filmekből –, hogy Észak-Amerikában a városokban és a természetben is rendkívül elszaporodott és rengeteg problémát okoz a mosómedve. Ez a rendkívül intelligens, opportunista ragadozó elképesztő mértékben el tud szaporodni. Agresszivitása, leleményessége és rendkívüli szaporasága egy olyan kombináció, mellyel már nagyon nehéz felvenni a versenyt akkor, amikor későn kapcsolunk. Ez történt Németországban, ez történt Luxemburgban és ennek a folyamatnak az elején járunk idehaza. Azt pedig tapasztalatból tudom, hogy amit a mosómedve a hazai apróvadállományunk maradékával művelni képes, arra nem vagyunk szakmailag felkészülve, főleg akkor, ha a sakál példáját követve ebben az esetben is megvárjuk, míg már akkora a baj, amit nehezen tudunk orvosolni. Ezt Észak-Amerikában rendkívül magas szinten tudják kezelni (akár a prérifarkast) és lehet is, de csak akkor, ha a puskás vadászat, a csapdázás és a kutyázás minden létező módozatát bevetjük.
Ezek közül hazai viszonylatban, a foltszerű előfordulások megfogására éppen a csapdázás és a kutyázás lenne a legalkalmasabb. Hiszen amikor már vadászni tudunk a mosómedvére, elkéstünk. A mosómedve csapdázás egy különálló szakkönyv terjedelmét kívánná, és megérne néhány gondolatot, de nézzük, hogyan segíti ezt a munkát a mosómedve kopó, a coonhound? Mostanra gyakorlatilag egy egész iparággá nőtte ki magát, felszerelés gyártó cégek, egymással versenyző kennelek, államonként 3-4 szaklap (!), ami kizárólag a mosómedve kopózással foglalkozik. Egyébiránt a módszer viszonylag egyszerű, a falka többnyire este, éjszaka a friss, meleg nyomon követi a mosómedvét, utoléri, majd felugrasztja a fára. Alatta csaholva tartja, állítja a vadat, a kutyákat vezető vadász pedig a fáról hozza terítékre a mosómedvét.
Nekünk óriási szerencsénk volt, sikerült megismernem ugyanis néhány kiváló coonhound tenyésztőt és vadászembert odakint. Mivel látták rajtam, hogy hasonlóan megszállott vagyok a kutyázást illetően, idővel befogadtak. De azt hiszem, a szemükben európai „jöttmentként” az vívta ki az igazi elismerést, hogy mi mindezt falka helyett, egyetlen kutyával, egy 8,5 kilogrammos tacskóval csináltuk nap mint nap.
Az általam kezelt kétezer hektár egy négy Magyarország méretű mocsárvilág kellős közepén helyezkedett el. Számomra is megdöbbentő volt, hogy megérkezésünkkor a számolatlan prérifarkas ellenére milyen sűrűségben találtam mosómedvét a területen. Ez fontos, intő jel számunkra is, ha azt gondoljuk, majd a sakál bármilyen féket jelent a mi mosómedvéink számára.
Az első mosómedvénket nappal sikerült elejtenünk. Egy mocsárerdő foltok közé ékelődött nedves réten vágott éppen át, egyedül. Messziről vettem észre, de idehaza is többször fogtunk már így látott ragadozót, a friss meleg nyomon, így megpróbáltuk. A 15-20 perces nyomon Vackor hamar utolérte a mosómedvét, a mély, öblös, állóra csaholó tacskó hang csak fokozta futásom iramát. Meglepetésemre azonban nem egy fa alatt találtam őket, hanem egy nyílt területen. Nem félt annyira tőle, hogy felmeneküljön egy fára, csak megállt és szembefordult vele, épp úgy, mint a vidránál. A tacskó pedig van annyira okos, hogy értelmetlen sérüléssel járó harcba nem megy bele, ha nem feltétlenül muszáj. Összeszokott páros vagyunk, ezért megvárta, míg el tud úgy távolodni kicsit, hogy a vad nem azonnal ugrik meg és teret engedett nekem a lövéshez. Hamar rákaptunk ennek az ízére, és mindez nagyon hatékonyan egészítette ki a munkánkat. Külön érdekességképpen említem, hogy a kölyköket, süldőket lefojtotta és már csak a velem szemben totyogó, szájában a zsákmányt hozó kutyával találkoztam, mikor a hang irányába közeledtem. A süldő mosómedvét apportírozó tacskó látványa olyan emlék maradt számomra, amit valószínűleg soha nem fogok elfelejteni. A kifejlett példányokat pedig rendszerint a földön állítva, a fent említett módon hoztuk terítékre.
Meg vagyok győződve arról, hogy a mosómedvével nem tudtam volna tartani a lépést kutya nélkül és ezt a munkám során gyűjtött adatok is igazolják. Míg az érkezésem legelső éjszakáján egy óra leforgása alatt lámpázva hatot is el tudtam ejteni, mikor eljöttünk, az utolsó, búcsú hetünkön három egymást követő éjszaka lámpáztam anélkül, hogy a puskát csőre kellett volna tölteni.
Megjelent a Nimród Vadászújság 2023. évi márciusi lapszámában.