A jó természetfotós egy a természettel…
A hegy lábánál elterülő mezőgazdasági területen már hajnal óta jártuk a határt András barátommal és figyeltük, hogy milyen az idei őzbakfelhozatal. Nem is volt hiány őzekben, sok jó fotót készítettem aznap, de az egyik bak fotózásának történetét soha nem fogom elfelejteni. Ezt az esetet hoztam most ide. Dél körül egy olyan területre értünk, ahol a néhány hektáros erdőfoltot teljesen körbeölelték a rekkenően zöld és zsenge gabonatáblák. Ebből a kicsiny erdőből figyeltünk három őzet, egy bakot és két sutát, melyek elég közel feküdtek ahhoz, hogy érdemes legyen a közelükbe cserkelnem. A bak agancsának egy részét még barka fedte, ezért érdekesnek találtam fotózás szempontjából. A művelőutakat kihasználva sikerült hason kúszva 10-15 méterre belopnom magamat az őzek közelébe. Ott hasaltam a tavaszi napsütésben a csukott szemmel pihenő vad mellett, mintha egy csapatot alkottunk volna. A szenvedélyes vadfotósnak az ilyen pillanatok sokat jelentenek és ezekből szeretne minél többet átélni. Éppen hason fekve fotóztam az előttem fekvő bakot, mikor a suták felkapták a fejüket és meredten néztek az erdő sarka felé. Oldalt pillantottam és láttam, hogy egy másik bak üget felém. Átfutott az agyamon, hogy mi van, ha egy riválist lát bennem, mivel csak a fejem látszódott ki a vetésből, nem láthatta, hogy emberből vagyok. Egyszer volt már részem őzbak támadásban, nem szerettem volna még egyszer átélni. Megmozdultam és az érkező bak felé fordultam. A nemes vad lassított, de jött tovább. Már csak méterekre volt tőlem, mikor megállt legelni. Egyértelmű volt, hogy a csapat egyik egyedének vélt. A fotók adatai szerint két percig tudtam még fényképeket készíteni róla, aztán ahogy jött, úgy távozott is, komótosan elügetve. Közben a másik három őz felállt és néztek bennünket egy darabig, majd úgy tíz-tizenöt méterrel odébb ismét lefeküdtek. Készítettem még néhány fényképet róluk, majd nagyon lassan eltávolodtam tőlük.
