Tavaly írtam a Nimród tartalmi megítéléséről egy véleménycikket Mit adott nekünk a Nimród? címmel, majd beszélgettem a témáról az év utolsó Rókamáj podcastjében kollégáimmal, de nem hangsúlyoztam elégé a talán számomra legfontosabbat: a Nimród publicisztikát. Most megteszem.
Szerencsére még akadnak olvasók, akik szeretik az újságírás egyik legértékesebb műfaját, a publicisztikát. Magam is közéjük tartozom, érdeklődéssel olvasom egy-egy ügyesebb tollú szerző véleményét. És nem csak az olvasók, hanem bizonyos újságírók számára is vonzó közlési forma ez, amelyet a szakmánk fénykorában a legnagyobb szépirodalmi mesterek gyakoroltak nagy buzgalommal, mert különleges kihívást jelentett számukra, hogy kötött terjedelemben meséljék el fontos közügyekről, vagy éppen a mindennapi életünk valamely apróságnak tűnő mozzanatáról a szubjektív meglátásaikat.
Azt magam is látom, hogy az újságírás hagyományos eszközeivel és értékeivel együtt ez a közlési mód is visszaszorulóban van. Az internet nyújtotta feldolgozhatatlan méretű ingercunami, az egyre rövidebb írásos tartalom, a médiafogyasztás felpörgő ritmusa, amely a bonyolultabb, összetett üzenetek feldolgozásának és megértésének készségéről leszoktatja az embereket, mind azt eredményezik, hogy a hagyományos publicisztika már sokak számára elviselhetetlenül hosszú és „lassú” élmény. A mai elvárásokkal ellentétben, túlságosan sokat kell rá figyelni, ráadásul nem előre megrágott és megemésztett instant üzeneteket hordoz, ami kisiskolás módon lediktálja, hogy egyértelműen mi a jó és a mi a rossz dolog, hanem teret hagy az olvasónak, hogy ízlelgesse a téma kapcsán az érzéseit és gondolatait. Sőt, az sem baj, ha más következtetésre jut az olvasó, mint a szerző. Tehát a lényeg van kiveszőfélben, hogy érző és gondolkodó emberként képesek legyünk egy-egy témával érdemben foglalkozni, megismerni a miénktől eltérő látásmódokat, ezáltal esetleg a véleményünket megváltoztatni, mindezt másokkal megosztani, beszélgetni, vitatkozni.
Illyés Gyula (talán őt még nem kell bemutatni senkinek) naplójában olvastam, hogy szerinte a költészet beszélni tanítja az embereket, mert olyan érzéseket ír le, amelyekre addig nem voltak szavaink, nem tudtuk ezeket kifejezni nyelvi eszközökkel. Nos, szerintem a publicisztikának is van hasonló küldetése, azzal a pontosítással, továbbgondolással, hogy a már megfogalmazott érzések leírását is lehet gazdagítani általa, ez is a beszéd, a nyelv, ezáltal a kultúra fejlődését szolgálja.
Ha a magyar nyelvű médiatartalmakat nézzük, beleértve az internet profi és amatőr szerzőit és felületeit, azt láthatjuk, hogy a Nimród Vadászújság az utolsók egyike, amelyik ezt a műfajt nem csak gyakorolja, hanem fontos értékként tekint rá, amely a szakmai, ismeretterjesztő, irodalmi és az aktualitásokat, híreket közlő tartalmak mellett a lapot teljessé teszi. Itt vannak rögtön a Rózsaszín lelátó rovatban BoRi gondolatai, amely írások a rendszerváltás utáni megújuló újságírás azon hagyományait követik, amelyek szerint a múlt értékeit meg kell őrizni, de már a korszakváltás nyelvével, humorával és felszabaduló kreativitásával felfrissítve. Vagy KoMa véleményei, aki sajátos látásmódjával kizökkenti és alaposan felpörgeti az olvasó gondolatait, pláne azért, mert ő otthonosan mozog a fiatalok világában is, ismeri a modern kor nyelvi és érdeklődési sajátosságait. Békés Sándort nem kell bemutatni, hiszen ő a mai magyar (vadász)újságírás egyik legaktívabb veteránja, tudja és műveli a szakma minden csínját és bínját, ezért úgy képes átadni gondolatokat és érzéseket, ahogy régen a nagy irodalmi elődök. Agyaki Gábor gyakorló szakemberekként megfogalmazott, szigorúan vadgazdálkodási témájú cikkei mellett képesek hangot adni az érzéseiknek, a természet szeretetéből és szolgálatából adódó világnézeti és filozófiai meglátásaiknak is. Hosszan lehetne folytatni a felsorolást azokkal, akik egyszer vagy többször megtiszteltek minket a véleményükkel, amely egyúttal megfelelt lapunk magasra tett mércéinek, elvárásainak.
Nem tagadom, nekem az a véleményem, hogy mostanság a kulturális romlás korszakát éljük, amely jelenség már számtalanszor előfordult a történelmünk során, így ciklikusan ismétlődve, újra és újra bekövetkezik. A kulturális hanyatlás ismétlődése elkeserítheti az embereket, mondván, hiába építkeznek a szellemi munkások, ha előbb vagy utóbb, de végül biztosan lerombolják a művüket. Én viszont arra hívnám fel a figyelmet, hogy a hanyatlást mindig a kilábalás, a fejlődés, az építkezés korszaka követi, amelyben az ad erőt és építőanyagot az alkotóknak, hogy visszanyúlhatnak az előző korok sikeres időszakaihoz. Éppen ezért a Nimród kulturális misszióját nem csak a jelenben, hanem a jövő tekintetében is fontosnak tartom, hogy majd az utódainknak legyen mihez visszanyúlni, legyen miből építkezni. Ahogy nekünk is ott vannak Kittenberger Kálmán, Fekete István, Sólyom, Széchenyi Zsigmond és mások művei.