Róma az örök város. Számtalanszor leírt és számtalanszor elhangzott szavak. Azt gondolhatnánk, hogy ezáltal már szépen lassan elcsépelődött, elértéktelenedett, de ne higgyük, mert nem így van.
A mögöttes misztikum, a varázs, a hangulat, az ókor kövekbe zárt lehelete, az építészeti csodák sokasága mind-mind életben tartják. Tudnám még sorolni, de felesleges, mert aki járt már ott, az tudja miről beszélek, aki meg még nem, annak hiába magyaráznám. Jó darabig én is csak képzelődtem, ábrándoztam, vágyakoztam.
Mígnem egyszer csak már ott álltunk a Pantheon előtt és Róma mindenekfelettisége és utolérhetetlen varázsa láthatatlan karjaival belénk karolt, átölelt és nem engedett el.
Jött velünk végig az utcákon, a koszos kis sikátorokban, az Angyalvárban, a Vatikáni múzeumban, ott volt velünk, amikor a pápa megáldotta a magyar zarándokokat, amikor a Colosseum lelátóján hallgattuk az évezredes jajkiálltásokat és ott volt velünk, amikor a Trevi-kútba – a visszatérés reményében – pénzt dobtunk.
Mellettünk sétált a Piazza Navonán, a Vittorio Emanuele corsón, együtt bámészkodtunk az Area Sacra di largo Argentina romjainál, ahol elhangzott az a bizonyos: „Te is, fiam, Brutus?” és velünk fotózkodott az előtt a ház előtt, ahol Julia Roberts lakott az Ízek, imák, szerelmek című filmben.
De nem engedett el akkor sem, miközben vártuk a pizzát, a kávét vagy éppen a pastát. Kávézók, éttermek, és ember ember hátán. Minden szervezett, átgondolt, de amolyan olaszosan káoszos, ami persze senkit sem zavar. Romolusz és Rémusz városában minden megtörténhet és meg is történik. A pincér, miközben kiszolgál, isteníti a Lazio focicsapatát, a betérő hölgy pedig vitába száll vele, hogy ne hallgassunk rá, mert Róma az egyetlen, az igazi. Mi meg csendben várjuk a pizzánkat és várjuk azt is, hogy ki kerekedik a vitában felül. Persze mosolyogva mindenki megy a maga dolgára, mi meg megkapjuk a várva várt ebédünket.
Itt szeretik az emberek egymást, szeretik az embereket, szeretik a turistákat. A szalámiárus mosolyog, a múzeumi jegyszedő mosolyog, a buszvezető, a szálloda portás mosolyog és a néni, aki az étterem kirakatában készíti nap mint nap a gnocchit, ő is mosolyog.
Jó itt lenni, jó leülni egy fagyira vagy egy tiramisura városnézés közben, és jó leülni egy kávéra, mikor már elfáradtunk a sok látnivalóban.
Mi is így tettünk, és először észre sem vettem, hogy hova keveredtünk. Az Arkhimédészhez címzett étterem mellett, a Pantheontól nem messze, a macskaköves utcák találkozásánál volt egy kis kávézó, ahova a szemerkélő esőben betértünk meginni egy feketét. Még ekkor sem volt gyanús, pedig vadász lelkemnek már kellett volna jeleznie. A kávé finom volt – más nem is lehetett – és miközben vártuk a számlát, és az égre tekintettem, akkor vettem észre a mellettünk lévő templom tetején a keresztet. Ez ugye nem nagy szám a kereszténység egyik őshazájában, az már viszont igen, hogy a szimbólum egy szarvas fejéből nőtte ki magát.
És ekkor fény gyúlt az elmémben, hogy hova is vezetett a jó sors. A Sant Eustachio piazzán, a Sant Eustachio templom tövében, a Sant Eustachio kávézóban, Sant Eustachio kávét (sötét pörkölés) iszunk. Sőt, ha ez még nem lenne elég, a téren lévő trafik is a vadászok védőszentjéről volt elnevezve.
Mindezeket látva – a dohányboltban még egy öreg agancs is díszelgett – azt hiszem, nincs minden elveszve, hiszen vadászat volt, van és lesz. Az idők kezdetétől az idők végezetéig.
