Amikor az 1971-es Vadászati Világkiállítás katalógusát lapozgatja az ember, a szervezőgárda tagjai között egy olyan szakember neve tűnik fel, aki korunk vadászati közéletének ismert alakja volt. Emellett vadászati témában íródott, több kiadást megért könyvei nagy népszerűségre tettek szert, és azokat a magyar vadászok még napjainkban is a könyvespolcok megbecsült helyén őrizgetik.
Páll Endre vagy – ahogy időskorában mindenki csak emlegette – Bandi bácsi 1923-ban született Sopronban. Családja már gyermekkorában Zala megyébe költözött, Szentpéterföldére, ugyanis édesapja, Páll Miklós Esterházy herceg hitbizományi birtokán vállalt munkát erdőgondnokként. Az erdővel, a természettel és a vadászattal kapcsolatos első élményeit ebben a családi környezetben szerezte, és ezek a benyomások egész további életének mérföldköveit is meghatározták.
Gödöllőn megszerzett érettségi vizsgája után a soproni József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Bánya-, Kohó- és Erdőmérnöki karán végzett 1947-ben.
Hallgatva a szülői tanácsra, gyakorlati tapasztalatszerzés céljából az Esterházy-hitbizomány részeként működő Lenti Fűrészüzemben kezdte, ahonnan másfél év után a Novai Erdőgondnoksághoz került.
Az állami erdőgazdaságok létrehozásának idején, 1950-től a Lenti Állami Erdőgazdasághoz sodorta a sors, ahol kiteljesedett szakmai tudásának köszönhetően jó néhány újítást, az erdőápolás, valamint a fakitermelés hatékonyságát elősegítő munkamódszert dolgozott ki és vezetett be a napi gyakorlatba.
1953-ban a Keszthelyi Állami Erdőgazdaság főmérnöke lett, ahonnan azonban 1956 után távoznia kellett. Az Észak-somogyi Állami Erdőgazdaságnál, Zamárdiban, büntetésként jóval alacsonyabb beosztásban, erdőművelési előadóként dolgozott. Szakmai munkáját tekintve ebben az időben is maradandót alkotott: ő volt az első az országban, aki a vadkár elhárítására villanypásztorrendszereket épített ki és használt.
1971-ben a Somogyi Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság kaposvári központjába került, ahol nyugdíjazásáig vadgazdálkodási osztályvezetőként irányította a 100 ezer hektáros vállalati vadászterületet.
Erdész és vadász szakmai elismeréseinek száma szinte egyedülálló. Élete során az arany-, a gyémánt- és a vasdiploma oklevelet is átvehette, valamint a Hubertus-kereszt arany fokozatával, a Magyar Nemzeti Vadászrenddel, a Magyar Vadászatért Érdeméremmel és a Kamara Aranyéremmel is kitüntették.
Vadászattal kapcsolatos szakmai munkájának egyik fontos értékmérője lett a Gyótai Vadásztársaság, amelynek alapító tagjai közé tartozott, és ahol három és fél évtizeden át viselte a vadászmesteri tisztséget.
Nádas József, aki akkoriban a Somogy megyei Állami Erdészeti Szolgálat igazgatója volt, 1982-ben lett a Gyótai Vadásztársaság tagja. A vezetőségében sokáig töltötte be a vadgazda tisztséget, így jó néhány évig együtt irányította a társaságot Páll Endrével.
– Az évek során sok időt töltöttem a társaságában, nemcsak a vadászterületen, hanem a munkahelyemen és egyéb szakmai fórumokon is. Egymás között szinte csak a vadászatról beszélgettünk. Bandi mindig képben volt, tudta, hogy mi történik a megyében, és azon túl országosan is. Elég nagy baráti köre volt, az ő társaságukban nyüzsgött folyton, emiatt mindenhol, még a MAVAD-nál is nagyon jó kapcsolatai voltak. Nem volt lődühös vadász, és a rekordesélyes vad elejtése sem motiválta. Nagyon szívesen barkácsolt kocsival, ha tehette, főleg már idősebb korában, amikor gyengélkedett a lába. Arra nagyon kényes volt, hogy soha ne legyen mínusz pontos trófeánk, és a vezértehén elejtését is tiltotta. A terelést és az éjszakai vadászatot nem kedvelte, és még azt sem engedte, hogy az esti les után lámpával közlekedjünk az erdőben hazafelé, mert a kelleténél jobban zavarjuk vele a vadat.
Az 1981-es események azonban alaposan felkavarták a Gyótai Vadásztársaság mindennapjait, és megnehezítették Páll Endre életét. Szeptember 15-én este, egy német vendégvadász az „élete bikáját” hozta terítékre, amiről hamarosan kiderült, hogy a világrekord várományosa.
Nádas József szerint volt néhány nehéz napja az akkori vezetőségnek:
– Tartottak attól, főleg a Bandi, hogy valami retorzió követi majd a dolgot. Akkor jutottak lélegzethez először, amikor Kádár János érdeklődést mutatott a trófea iránt, és azt nyilatkozta, hogy mindenkinek látnia kell, hogy Magyarországon milyen viszonyok uralkodnak, hogy már nem csak az állami vezetők lövik az ilyen nagy bikákat. Ez lendületet adott a Gyótai Vadásztársaságnak, de az egész magyar vadászatnak is a külföldi vendégek vadásztatásának vonatkozásában.
Páll Endre vadászirodalmi érdemei jól ismertek a könyvet forgató emberek előtt. Életműve tekintélyes, látásmódja széles körű, témáinak aktualitása napjainkra is kivetül. A vaddisznó és vadászata című kötet három kiadást élt meg, közben folyamatosan bővült, új ismeretekkel gyarapodott, egyre inkább nélkülözhetetlen szakkönyvvé vált. A gímszarvas és vadászata, amelynek társszerzője volt, hasonló értékeket képvisel. Novellákat és vadászelbeszéléseket tartalmazó kisprózai kötetei, a Vadásztarisznya, a Legjobb vadászni, az Újra megtelt a tarisznya, valamint az Egy lövéssel kettő, a Mozaikok vadászéletemből és a Vadászszemmel Amerikában olyan könyvek, amelyekben Bandi bácsi élete történéseit, emlékezetes vadászatait és a vadásztársasági léte során hallott érdekes eseményeket meséli el.
Az 1971-es Vadászati Világkiállítás előkészítésében is részt vett, erről Ádámfi Tamás, a muflontrófeákat bíráló bizottság egykori tagja beszélt a Nimródnak:
– Páll Endre az én munkámhoz hasonló feladatokat kapott, csak ő a gímszarvastrófeákat bíráló bizottság egyik tagja volt. Akkor már országosan is elismert, a vaddisznóhoz és gímszarvashoz kiválóan értő szakembernek számított, így helyet kapott ezen a szakterületen. A Nemzetközi Vadászati és Vadvédelmi Tanács szabályzata szerint, a trófea hivatalos pontszáma az lesz, amit egy nemzetközi kiállításon a nemzetközi trófeabíráló bizottság megállapít. A rengeteg trófea miatt már májusban elkezdtük a szakmai munkát, hogy a kiállítás idejére a hivatalos adatokból összeállított katalógus elkészülhessen.
Nádas József emlékei szerint Bandi bácsinak a trófeabírálaton kívül egyéb feladatok is jutottak. Különleges gímtrófeákat kutatott fel a magyar pavilon számára, amelyek a szokványostól eltérőek voltak, lapátos, gyilkos és egyéb torz agancsokat, kuriózumnak számítókat. Ismeretségi körének köszönhetően így jó néhány, mások által soha nem látott „padlásbikát” is bemutattak az expón. Ugyanakkor azért is felelős volt, hogy néhány külföldön lévő, arra érdemes trófea hazakerüljön, vagy éppen annak gipszmásolata a magyar pavilon rendelkezésére álljon.
Páll Endre 2013-ban bekövetkezett halálával a magyar vadásztársadalmat nagy veszteség érte. Szerencsére ő még életében gondoskodott arról, hogy emléke, ha lehet így mondani, „örökké” köztünk maradjon. Könyvében így üzent az utána következő generációknak:
„A vadászszenvedélytől űzött fiatal vadászok első lépéseit kétségtelenül a fegyverek szakadatlan dörrenései vonzzák. Ám ahogy belekóstolnak a zsákmányolás ízébe, eltelve a sikerekkel, vérük lelassul, és csodálkozva észreveszik az alkonyban elhajló fényeket, az éjszaka sötétjét szétszabdaló hajnal sugarait, a nyüzsgő, daloló, dolgozó, vagyis élő nappal csodálatos ritmusát.
Felismerik a természet szépségét, rendjét, és a ballagó idő mérlegén kitisztulnak gondolataik, amelyekkel már a józan megfontolás szűrőjén át az életet vizsgálják.
A lehiggadt mérlegelő, de következetes ember fürödhet meg csak teljesen a vadászat élvezetében.”
Megjelent a Nimród Vadászújság 2021. évi júniusi lapszámában.