Három éve márciusban közöltük az alábbi írást, amelyet nem is érteni, hanem inkább érezni érdemes. A szalonkavarázs megérzése rávezet minket a vadászat, a hagyományaink, a természet rendje iránti tisztelet és alázat megérzésére. Ha rávezet…
Idén már aligha várom a szalonkákat puskával a kezemben. Fáj a vállam, gyenge a karom, „lelassult” a szemem. Mire észlelem a madarat, és felemelem a puskát, az már messze jár akkor is, ha „lepkeszárnyon” libbent fölém. De más bajom is van. A minap megkaptam az országos erdeiszalonkamonitoring-program megfigyelési és mintagyűjtési eljárásrendjét. Nem vitatkozom vele, tudomásul veszem, de ez már nem vadászat. Igaz, nem is nevezik annak. Persze, azért várom az „Oculit”, a hírt, hogy „itt vannak, ni…!” Számomra szalonkavárás nélkül sohasem kezdődött vadászév – és soha nem is fog kezdődni…
Ha lesz rá alkalmam, kimegyek a zóki Vár-hegyre vagy a Pécsi-rétre, álldogálni, várni, lesni, mígnem elhal az utolsó madárdal is, és elsötétül a táj a „szalonkacsillag” alatt. De ha nem jutok ki, ezek a tavaszillatú esték akkor is szalonkás esték lesznek. Emlékezem. A szalonka sok egyéb mellett a barátságról szól. Arról a négy-öt emberről, akikkel olyan jó volt a húzás végeztével (ha egyáltalán volt) az autóknál összegyűlni, beszélgetni, a szerencsések madarát simogatni…
Mi ennek a szerény öltözetű, törékeny kis madárnak a titka? Mitől, mi által lesz oly sok ember „szalonkafüggő”? Régóta keresem erre a kérdésre a választ, mint ahogy oly sokan, köztük vadászirodalmunk klasszikusai is ezt tették.
Bársony István, a „pagony dalnoka” azt írja, hogy valami nagy gyönyörűség a tavaszi szalonkázás idején bújni az erdőt. „Meleg még nincs, ami verőfény megbizsergeti tagjainkban a vért, az nem hogy terhünkre lenne, sőt inkább kívánatos, mint öregembernek a kenegetés. Az újjászületés jótékony nemtője elkezdte munkáját, érezzük már a tavasz balzsamát, minden kis szellő tele van ígérettel, aminek a beváltásában bizonyosak vagyunk…” Nadler Herbert, mintha ezt folytatná, amikor azt mondja: „Szavakkal szabatosan nem jelölhető, valami megmagyarázhatatlan, láthatatlan, titokzatos dolog van ilyenkor körülöttünk és bennünk. Ez a rejtélyes valami bizonyára az életörömnek a tavaszodás előérzetével járó fokozódása, az életöröm legfőbb feltételének és táplálójának, a reménynek, a bizakodásnak a feléledése.”
Mindenkinek megvannak a maga élményei a szalonkákról, köztük sikerélmények is. Ám az élmények, az elbeszélések többsége általában mégis azzal fejeződik be, hogy aligha van bizonytalanabb dolog a világon, mint a szalonkák érkezése, távozása és hirtelen előtűnése az esti félhomályban, a hallgatag fiatalosok mélyéről. Nozdroviczky Lajos, aki első szalonkáját tízéves korában lőtte, és aki ötezer felvett madarával minden idők legeredményesebb magyar szalonkavadásza volt, úri madárnak nevezte az erdők titokzatos, hosszú csőrű vándorát. Nem is engedte, hogy akárki, „minden puskás ember ráspricceljen…”
„Ha a szalonka nem volna vándormadár, s úgy lehetne tenyészteni, mint a fáczánt, talán nem is izgatná vadászása annyira a vadászokat – írta 1908-ban, Szalonka-históriák című cikkében. – Nekem azért kedves, mert erdőben él, és mert minden szalonka más-más módon repül-száll, nem úgy, mint a fáczán, fogoly, fürj, vadréce stb., melyek mindegyikének jóformán meghatározott egy irányú a repülése.”
De hogy miért vándorol, alighanem sohasem tudjuk meg. „A madarak vonulási kényszerét sokszor nem a táplálék hiánya vagy csökkenése váltja ki – írja Szabolcs József Az erdei szalonka című monográfiájában –, mert pl. a sarlósfecske vagy a kakukk akkor vonul el, amikor számára még bőven van táplálék. Valami belső inger alakul ki, amely vándorkészültséget és nyugtalanságot okoz.”
Ama bizonyos belső nyugtalanság persze nem csak a szalonkákat jellemzi, számos vadászt is magával ragad. Studinka László szerint a vadászok három nagy csoportba sorolhatóak: vannak a trófeavadászok, a konyhavadászok, és vannak az úgynevezett szalonkavadászok. „Ezek idealisták, a »legbolondabb« vadászok.” Páll Endre is valahogy így látta. „Kevesen vagyunk szalonkavadászok. Talán ha a puskások 10 százaléka szán rá néhány estét. Akik viszont belekóstoltak és megérezték igazi ízét, azok szenvedéllyel űzik. Kitartanak, egymást segítve örülnek a sikernek, és bánkódnak a balsikeren.”
Arcok tűnnek fel előttem a tovatűnt múltból, történeteket elevenít fel az emlékezetem. Ismertem olyan vadászt, aki szinte minden alkalommal látott, sőt többnyire lőtt is szalonkát, mint ahogy olyat is, aki általában soha semmit sem látott, vagy ha igen, akkor az a madár egészen biztos, hogy a szomszédja felé szállt. És ezzel jobbára magam is így voltam. Ám mégis, mindig, minden szalonkales után – akár ránk mosolygott a szerencse, akár nem –, kimondva, kimondatlanul azzal törtük meg és tettük tokba a puskát, hogy „adandó alkalommal, a lehető leghamarabb, majd újra itt…” Mert, mint Csathó Kálmán írta: „Olyan valami ez, ami nincs meg semmiféle más vadászatban, hogy (tudniillik) sohasem sikerül igazán kiélvezni. Mindig csak éppen belekóstolunk, s már vége van…”
Megjelent a Nimród Vadászújság 2021. évi márciusi lapszámában.