A szalonkamonitoring-programban való részvétel lehetőséget teremt a részvevő vadászoknak arra, hogy az egyik legnehezebb és legélvezetesebb hagyományunknak hódoljanak. Varga Csaba alábbi írása a Szajkók című könyvében jelent meg, és azt az időt idézi fel, amikor még minden vadásznak lehetősége volt erre.
Sötét volt, amikor kiértem a hidegéri irtás mellé, és ahogy hátra fordulva kelet felé néztem, a felkelő napnak még nyomát sem láttam. Hűvös volt, kabátért nyúltam, majd óvatosan az árokpart felé vettem az irányt. Miután megszemléltem a levágott, de magasan hagyott fűzfatuskó hatalmas alakját, amelyet még a sötétben is sejteni lehetett, arra fordultam. A térdig érő gazból hirtelen valami madár rebbent fel mellőlem, de még kevés volt a fény ahhoz, hogy belőle bármit meglássak.
- Szalonka – hasított belém a gondolat, és inkább csak éreztem, mint láttam eltűnni a fák fölött.
Odaérve lepakoltam a fűztuskóra, majd a vállamra vetett, megtört puskába két patront csúsztattam. Fázósan toporogtam, majd kihúztam a zsebemből a kesztyűt, és belebújtattam a kezem.
Kis idő múlva megláttam a fényt. Derengett. Először csak a magasban, majd, amikor az égerfák teteje is látszani kezdett, színe lett a fénynek.
Ahogy mindenről megfeledkezve bámultam a hajnal változásait, az égerfák teteje fölül levágott mellém egy szalonka. Röptében nem volt tőlem távolabb öt méternél. A puskát felemeltem és inkább csak érzésből utána lőttem. Az irtás túloldalán felemelkedett, én pedig szem elől vesztettem.
Másnap újra ott voltam, de akkor már este. Korán kiértem, szépen lepakoltam a fűzfára, töltöttem egy pohár teát magamnak. Megadtam a módját. A nap már ereszkedett a nyugati égbolton, narancssárga volt az ég mindenütt.
Mindenféle előjel nélkül, egyszer csak ott volt mellettem. Északról jött, és miután átrepülte az árokparti fákat, levágott a tuskó mellé. Utána fordulva rásütöttem a puskát, de sértetlenül elrepült.
Másnap este szinte ugyanabban az időben, észak felől meghallottam a hangjukat. Néhány másodperc múlva egy hármas cvikk levágott a fűzfatuskó keleti oldalára, az egyik madár szinte karnyújtásnyira repült el mellettem. Egy gyors duplázásra volt időm, és már láttam is, hogy felemeli őket az égerfasor. Mintha csak ketten lettek volna…
Vártam még egy negyedórát, majd keresni kezdtem, de eredménytelenül.
Két nap múlva hajnalban láttam egy távoli madarat elrepülni a fák fölött, túl messze volt, így a puska csendben maradt.
Legközelebb én már a helyemen álltam, amikor Gábor barátom megérkezett. Beszélgettünk kis ideig, majd az árkon átvágva, a kis tisztásra ballagott. Egyik este sem volt annyira narancssárga a nyugati ég, mint aznap, onnan jött az első szalonka, de Gábor felé kanyarodott, és ahogy ereszkedett, hallottam a lövést.
Alig eszméltem fel, jött a második, keresztben előttem. Úgy éreztem, hogy leesett, de végül, amikor keresni kezdtem, nem lett meg, ahogy Gábor madara sem. A március már a végét járta, félő volt, hogy a húzások elmaradnak lassan.
Aznap este későn értem ki, de ez csak annyit jelentett, hogy kevesebbet kellett várnom. Északról jött, de a fény már nagyon gyenge volt. Ahogy megláttam a fák felett, odafogtam a puskát, és ahogy lefelé vágott, lőttem. Arra eszméltem, hogy amíg a lövéskor előttem volt a madár, hirtelen tőlem jobbra emelkedett fel újra. Újra elsütöttem a puskát. Mintha most sikerült volna!
Negyedóra múlva keresni kezdtem, de nem találtam sehol. Sem az írtáson, sem az árokparton, sem az erdőben. Hogy megsebeztem, vagy el sem találtam? Nem tudom.
Eltelt egy nap, este Gábor hívott telefonon:
- Szia! Hallottam, hogy voltál kint este! Sikerült lőni esetleg?
Elmeséltem az egész történetet, Gábor közben több dologra rákérdezett, majd kis idő múlva megszólalt:
- Na jó, nem húzlak tovább… Misivel kint voltunk ma este. Rálőtt egy szalonkára, és amikor kerestük, találtunk egy hideg madarat. Csak te voltál itt, úgyhogy biztosan a tiéd!
Alig egy óra múlva a kezemben volt. Szép, nagytestű madár, tollának színei a felborzolt avart idézték fel nekem.
Csak a sapkámat, és két patront hoztam ki, amikor az udvaron a fűbe fektettem.
Úgy álltam ott mellette, mint valami nagyvad ravatala felett. Minden kint töltött óra, minden izgalom, a lövések, a tea gőzölgése, a hajnal és az alkony színei mind-mind ott peregtek a szemem előtt.
Majd lehajoltam hozzá, és csendesen megbontottam a terítéket.