Idén ünnepeljük Széchenyi Zsigmond, neves vadászírónk, vadászati ikonunk születésének 125. évfordulóját. Emlékezete kapcsán vadászújságunk internetes felületein is rendszeresen idézünk tőle, illetve a róla szóló írásokból válogatunk.
Befejező részéhez érkezett júniusban indított sorozatunk. Bízunk benne, hogy Gyorgyevics Tamás kutatása alapján olvasóink érdeklődéssel fogadták Széchenyi Zsigmond puskáiról szóló cikkeinket, amelyek több, eddig még nem publikált információt tartalmaztak.
Ha könyveiben nem is, de a vadásznaplójában szót ejt egy 1943 májusában vásárolt puskáról. Lébényben vadászva, az ott lőtt őzbakok mellé a következőt írja a vadásznapló megjegyzés rovatába. „Ritka golyólövési eredmény: 8 golyóval lőttem 7 bakot és 1 túzokot, valamennyit kivételes távolságról. Az új 5 mm-es Super Express Mauserral.” Ez tehát az újonnan vásárolt puska, amely egy 5,6×61 mm-es vom Hofe Super Express Mauser Sporter volt. De még ezzel a kitűnő puskával is kivételes teljesítmény lehetett a háromszáznyolcvan lépésre dürgő túzokot eltalálni. Ezt a fegyvert már csak másfél évig volt alkalma használni...
Aztán jött a második világháború, és a fent felsorolt puskák mind odavesztek. Kétszázadik szarvasbikájának elejtése kapcsán, az 1946. szeptemberi vadászatáról ezt írja: „Lelövése díját kölcsönpénzen vásároltam, agancsát kölcsöntávcsövön vettem szemügyre, oldalát kölcsönpuskával lőttem keresztül.” 1947-ben, vagyis a MÁLLERD-időkben végre hivatalosan is vadászhatott. Puskákról ekkor sem ír, de nyilván a munkahelyéről kapott vállalati fegyvereket. Ha nem is a régi időket idéző gyakorisággal, így mégis hozzájutott egy-egy szalonkázáshoz, nyúl- és fácánvadászathoz, néhány vaddisznó, sőt néhány szarvasbika vadászatához. 1950-től kilenc évig (egyetlen kivételtől eltekintve) nem volt puska a kezében. Hogyan is lett volna egy kitelepített osztályidegennek?
1959 decemberében tört meg a jég. Már csak néhány nap volt a Dénes-féle expedíció Afrikába indulásáig. Ekkor juttatták végre golyós puskához, hogy az út előtt kipróbálhassa azt is, önmagát is. A puskáról közelebbit nem írt, de visszaemlékezve ennek az útnak az előzményeire, megjegyezte: „Na és felszerelésem nincs! Nemcsak fegyvereim hagytak faképnél, minden egyebem is hiányzik. A fegyverkérdés rendezése egyébként ismét csak Einstein bátyánk műhelyébe kívánkozik. Relatív szaga van. Amit ő még megfelelő puskának tartott, nekem bizonyára ócskavas már.” Vagyis hozzájuthatott valamiféle puskához, amit Afrikába is magával vihetett, de a régi fegyvereihez mérten ez bizonyára nem ütötte meg az általa elvárt és megszokott mértéket. Nyilván Dénes István segítségével jutott hozzá, mégpedig a rendőrségen őrzött készletből. Kecsmár István igazságügyi fegyverszakértő, sportember és vadász később is büszke volt rá, hogy ő adott kölcsönpuskát az afrikai út előtt Széchenyi Zsigmondnak.
A szafariról hazatérve, már szabadabban mozoghatott. Még ugyanabban az évben, 1960-ban Ausztriába utazhatot, már a feleségével együtt. Novemberben Felix Czernin fácánvadászatán vett részt, a rokontól kölcsönkapott nagyszerű sörétes párpuskával. Sajnos a gyártóját nem ismerjük, mindössze azt tudjuk a feleségétől: vadászat közben annyira megtetszettek neki, hogy megvásárolta Czernintől. Abban egyeztek meg, hogy papíron a puskákat úgymond kölcsönbe kapja, élethosszig tartó használatra. Így sikerült legálisan hazahoznia, és a húgától kapott valutával sem kellett elszámolnia idehaza. A következő években ezeket a söréteseket használta. A puskákat aztán Széchenyi Zsigmond halála után a felesége visszavitte Felix Czerninnek, aki a megbeszéltek szerint visszafizette neki a vásárláskori árat. A sörétes puskák kérdése ezzel megoldódott.
Megfelelő golyós puskája azonban még mindig nem volt. 1961-ben, felesége kíséretében, Gemencen lőtte azt az ezüstérmes bikát, amelynek képe a boldog házaspárral együtt az Ünnepnapok kiemelt képe lett. A helyszínen készült többi fotón való alapos vizsgálódás után az derült ki, hogy egy bock dupla golyós puskával ejtette el ezt a bikát. Ez eddig nekem nem tűnt fel. Ismét a szakértőhöz fordultam, és Kovács László megerősítette, hogy valóban ilyen puskáról van szó. Alaposabban utánanézve, ez lehetett az a „vadásztárs”, amelyiket 1960-ban használt Afrikában, hiszen Dénes István a könyvében felsorolja, hogy milyen puskákat vittek magukkal, és említ köztük egy 9,3×74-es dupla golyóst is. Nagy valószínűséggel ezt hazatértük után is magánál tarthatta, így használhatta egy évvel később ezt a puskát Gemencen is. Hogy aztán megvásárolhatta-e, vagy visszadata és másik puskát vett, azt egyelőre nem tudjuk.
Széchenyi Zsigmondné úgy emlékszik, hogy később, a Németországból kapott új puska megérkeztekor, férje az addig használt golyós puskáját dr. Meák Gézának adta, aki állandó bridzspartnerük, Széchenyi Zsigmond fogorvosa és nagyon jó barátja volt. Kérdés, hogy pontosan melyik puska kerülhetet 1962 körül dr. Meák Gézához, aki vadászként szakcikkeket is jegyzett Szederjei Ákossal.
A rendszeres ausztriai utak egyikén, talán 1962-ben, végre pótolni tudta kedvenc .22 Long Rifle kaliberű Anschütz kisgolyósát is. Annak idején a bécsi Graben sarkán volt az a híres vadászbolt, ahol sikerült megvásárolnia ezt a puskát. Hogy új volt-e vagy használt, azt nem tudjuk, de gyorsító mindenesetre volt rajta, amit Széchenyi Zsigmond a golyós puskáin megszokott. Ezt a puskát egyszerűen hazahozták, és itthon engedélyeztették. A további sorsa is ismert. Az író halála után először a Madártani Intézetbe került. Innen vette át a Természettudományi Múzeum, ahol egy megfelelően biztonságos üvegvitrinben ma is látható.
Végül pedig arról a golyós puskájáról kell megemlékeznünk, amelyet teljes megelégedésére, élete végéig használt. Ez pedig az első komoly puskájához hasonlóan ismét egy Mannlicher–Schönauer volt, ezúttal egy 7×64-es. Az alaszkai vadásztárs, Karlotto Arthur Robert von Buxhoeveden, aki ekkor Münchenben élt, repülővel küldte neki ajándékba ezt a fegyvert, amelyet aztán az 1964-es expedíció alkalmával Afrikába is magával vitt, és a továbbiakban idehaza is ezzel vadászott. A puskát Széchenyi Zsigmond halála után le kellett adni a rendőrségen, amiről jegyzőkönyv is készült. A puska végül a Természettudományi Múzeumba került – ahol a tokkal és a távcsővel együtt ma is őrzik.
Időnként híre megy, hogy valakinél ott van Széchenyi Zsigmond egyik puskája. Elképzelhető, hiszen hosszú vadászélete során több puskájától vált meg ilyen-olyan okok miatt. Már csak arra lenne szükség, hogy az állítást megfelelő dokumentumokkal tudja bizonyítani a tulajdonos. Ilyen is létezik. Sterbetz István az Őszi vizeken című könyvében a következőket írta: „Arcomhoz simul Széchenyi Zsigmond öröksége, és a hajszálkereszt megnyugszik a sötétlő váll-lapon. Először a gyorsító pattan halkan, majd végigvág az erdőn a golyós fegyver ostorcsapása.” Sterbetz Katalin szíves segítségével kiderült, hogy édesapja vadászigazolványába 1981 májusában jegyeztek be egy 7×64-es Mausert. Ez lehetett a könyvben is említett golyós, amelyet akkor adott el, amikor életkora miatt kénytelen volt befejezni az aktív vadászatot.
Bizonyára akad olyan, Széchenyi Zsigmond által használt puska is, amiről e cikk írója nem tud, így örömmel várja, hogy valaki kiegészítse a fent leírtakat.
Valahol a nagyvilágban, Egyiptomban, Kenyában, Indiában talán még fellelhetők lehetnének a hatvan–kilencvenéves vámpapírok, amelyekből pontosabban ki lehetne deríteni, hogy milyen puskákat vitt magával ezekbe az országokba. Ez azonban sajnos csak elméleti lehetőség, a világ arrafelé is nagyon megváltozott. Mégis inkább a már említett vonal lehet járhatóbb, hogy a ma is létező, hírneves vadászfegyvereket gyártó angol, osztrák vagy belga cégeknek pontos feljegyzéseik vannak a hajdan eladott puskáikról. Érdemes lenne ebben az irányban elkezdeni a kutatást.
A hazai helyzet ebben az ügyben sajnos nem sok jóval kecsegtet. Érdeklődésemre azt az információt kaptam a rendőrség egyik illetékesétől, hogy nincs tudomása 1945 előtti fegyvernyilvántartásról, de szerinte még az ötvenes–hatvanas évekből sem maradtak fenn ilyen feljegyzések. Talán egyszer, valamelyik elfelejtett irattár mélyéről mégis előkerülnek majd régi fegyvertartási engedélyek, és ezen a vonalon is megindulhat a keresés...
A cikk megírásához elsősorban Kovács Lászlónak, valamint Horváth Józsefnek, Sterbetz Katalinnak és dr. Tóth Csabának tartozom hálás köszönettel.
Megjelent a Nimród Vadászújság 2021. évi szeptemberi lapszámában.
