Idén ünnepeljük Széchenyi Zsigmond, neves vadászírónk, vadászati ikonunk születésének 125. évfordulóját. Emlékezete kapcsán vadászújságunk internetes felületein is rendszeresen idézünk tőle, illetve a róla szóló írásokból válogatunk.
2015 februárjában a magyar vadászsajtóban meghirdettek egy egész éven át tartó szavazást, amely arra kérte olvasókat, írják meg, hogy szerintük melyik a magyar vadászirodalom legjobb könyve. A következő év januárjában az újság egy rövid kis hírecskében közölte, hogy a győztes Széchenyi Zsigmond: Ahogy elkezdődött című műve lett. Gondoljunk csak bele: a könyv első kiadását követő ötvenöt év alatt megjelent számtalan vadászkönyv között egy sem akadt, amelyik megelőzte volna. Ráadásul versenyben voltak a hajdani nagyok, Kittenberger Kálmán, Nadler Herbert, Maderspach Viktor, Bársony István, de Fekete István is kapott szavazatot. Sokat mondó továbbá, hogy az évközi listán a második az Ünnepnapok volt.
Érdemes az új ismeretek tükrében is megvizsgálni, mi lehet Széchenyi Zsigmond csaknem egy évszázada tartó sikerének titka. A tehetségét felmenőitől örökölhette. Már a dédapja, Széchényi Lajos is írt, aki egyebek mellett nagyszerű zeneszerző és zenész volt, de ismerjük vadászati témában megjelent írását, az Igénytelen vélemény vadásztörvénycinkről [sic.] címűt. Írt a nagyapja, Széchenyi Dénes, aki elsősorban lovaglásról és a kocsizásról jelentetett meg máig fontos műveket, felesége, Hoyos Mariette pedig 78 éven keresztül vezette naplóját. Zsigmond apja, Széchényi Viktor élete végéig készített napi feljegyzéseket. Egyébként az egész család szorgalmas levelező volt, a rokonok szinte naponta írtak egymásnak.
Széchenyi Zsigmond is hamar bekapcsolódott a családi levelezésbe. Levelei már iskolás éveiben is érdekesek, különlegesek voltak. Tizennégy éves korában egy kétnyelvű levelében egyszerre írt a szüleinek. „Meine liebe Mumsikám! Kedves Papikám! Danke a két lev. – lapot! Gerade sürgöny gekommen, hogy Fränz bácsiéknál gesundes Mäderl született. Gestern lovagoltam Pityóval, heute Sárréten voltam und habe 8 vizisnepf und 2 vércse geschoßen. Nagymama und wir alle sind sehr egészséges.”
Egy évvel később a csehországi Niemesből szellemesen fogalmazott levelet írt az apjának. „Azt mesélik, hogy még a vízözön előtt azt álmodta Noé, hogy itt egy bakot látott volna. – Én majdnem minden nap kijárok, de bizony néhány tüdővészes sutánál egyebet nem észleltem. – Meglehet, hogy a Brunftzeit beálltával majd idetéved valahonnan egy büszke agancsár, melynek aztán biztos kezemmel szerencsésen mellére ereszthetem a halálos ólmot. ... A múltkor úgy pofonrugattam, hogy nem csekély erőmbe került el nem ájulnom. – Azon felül pedig kaptam itt kölcsön egy pár öreg futtballcipőt, melynek csak az a két csekély bajuk van, hogy először is mindegyikbe legalább 5-ször beletérne a lábam, másodszor, hogy az egyikből két darab félméteres szög igyekszik kifelé, melyek a tegnapi játék közben úgy össze-vissza szurkálták a lábamat, hogy úgy néz ki mint egy szita, majdnem levest lehetne rajta körösztülszűrni.”
Katonakorában jóformán naponta írt a szüleinek, sőt, apjához hasonlóan hadinaplója is volt, ami azonban egy baraktűzben megsemmisült. A levelezések a háború utáni években is folytatódtak, sőt kétféle naplót is vezetett, igaz, a vadásznaplója és az úgynevezett ébredési naplója mindössze rövid, általában egyszavas bejegyzéseket tartalmaz. Írói ambíciói először középiskolás korában öltöttek testet, első történetei 1915-ben jelentek meg vadászati lapokban. Hosszabb lélegzetű írást, részletesebb útinaplót csak az első afrikai útján kezdett írni. A fennmaradt kéziratból kiderül, hogy ezt még nem szánta könyvnek, de a leírások elevensége miatt mégis a Csui!... előfutárának tekinthetjük.
A fiatal arisztokratának már az első könyve szenzációt keltett. A Csui!...-ról szinte minden korabeli újság elismerően írt. Széchenyi Zsigmond neve egycsapásra ismert lett országszerte. Talán Zilahi Lajos, a kor népszerű írója jellemezte legtalálóbban az írás értékét: „Emberi meglátásai élesek és igazak, a dolgok mögé való pillantásai mélyek. Eszközei üdítően egyszerűek. De főként a nyelve az, amely magával ragadott. Ezt a nyelvet a dunántúli falvak szénaillata lengi át, – jóleső egészséges fuvalom ez a mai irodalmi magyar nyelv áporodott levegőjében, és az is öröm, hogy ezt az erős, parasztos nyelvet egy mágnás szájából halljuk.”
A Csui!... valódi vadásznapló, amelyet első olvasatban az írói talentum, a pompás fogalmazáskészség különböztet meg a hasonló, hazai vagy egzotikus tájakon játszódó vadásztörténetektől. Helyszínen készült eredeti naplójával összevetve azonban az is kiderül, hogy néhány helyen már tudatosan szerkesztette a majdan könyvben megjelenő szöveget, hol hozzátoldva, hol kihagyva bizonyos részeket. Ebben az első könyvben még nem, de a második világháború után írt műveiben, már gyakran használta azt az írói fogást, hogy észtevétlenül keverte a tényeket és a fikciót. A naplónak tűnő fejezetekben célzatosan felépített történetek kaptak irodalmi formát. Mindegyiknek volt valóságalapja, de a részletek már a szépíró tollából kerültek papírra. Ilyen volt például az Afrikai tábortüzekben Széchenyi Zsigmond legnagyobb bivalybikájának története, amely bivaly végül Youssouf Kamal herceg titkáráé, Simaikáé lett. Tények köré olyan hiteles háttér kerekedett, amely kizárólag az írói fantáziának köszönhető, és erre csak a vadásznaplójával való összevetése deríthetett fényt.
Nagy Domonkos Imre a vadászirodalomról szóló írásában Széchenyi Zsigmondot is olyan szerzők közé sorolja, akik kizárólag saját élményeiket írták meg. Nem tudhatta, mert könyveiből nem derül ki, hogy Széchenyi Zsigmondnál tudatosan keveredik a naplóíró és a szépíró, gyakran naplóírói köntösbe bújtatva az „irodalmiasított” történeteket.
Hogy az író mennyire tudatában volt annak, hogyan lehet a tényeken alapuló történetet élvezetes stílusban, a csattanó szolgálatába állítva megírni, arra jó példa az 1940-es ugodi disznóhajtás, amit Széchenyin kívül hárman is megírtak. Fuchs Antal a nevezetes eseményre máshogy emlékezett, és ezt egy látogatása alkalmával el is mondta az Ünnepnapok szerzőjének. A vérbeli író erre azt válaszolta, hogy akkor azt írja meg Fuchs maga.
Ilyen a Sarvaicz Lajos haláláról szóló, mélységes beleélő képességgel megírt dráma is. Az esemény idején Széchenyi Zsigmond éppen Afrikában volt, a történetet apja elbeszéléséből, vagy annak száraz naplójából ismerhette, a leírás mégis filmszerű, mintha maga is szemtanúja lett volna a szerencsétlenségnek.
A hasonló írói megoldásokra számos példát lehetne sorolni. Utolsónak még egyet említsünk meg. Zseniális megoldást választott arra, hogy a grouse vadászatáról elmondja mindazt, amit ő maga tud. Pontosabban elmondassa egy kitalált skót baráttal, aki részletesen ismeri a grouse szigetországi vadászatának történetét, az ottani szokásokat. Írásában a skóciai utazás időpontját a Cambridge-ben töltött egyetemi időre tette, (aminek szintén csak csipetnyi valóságalapja volt), de az egész történet színtiszta irodalom, hiszen az ébredési naplója szerint akkor még nem is járt Skóciában.
A fent idézett példák mindegyike gazdagabbá, színesebbé teszi Széchenyi Zsigmond könyveit, és egyben ez különbözteti meg az egyszerű történetmesélő vadászleírásoktól. Az írói tehetség mellé hatalmas olvasottság, több nyelven pallérozott műveltség, mesterségbeli aprómunka is társult. Felhasználandó idézeteket gyűjtött Schoppenhauertól, Dantétól, Tompa Mihálytól, Goethétől, Petőfitől, Vörösmartytól és másoktól. Összeszedte a koratavaszi erdei vadvirágok magyar és latin nevét a szalonkaidényhez írtakhoz, majd külön listázta a májusban virágzó növényeket az őzbakos fejezethez. Egy-egy fontosnak tartott mondatát többféleképp is megfogalmazta, mire a végleges formát megtalálta.
„A vadászat legszebb zsákmánya az emlék.
Minden vadászzsákmány legszebbike: az emlék.
Legszebb vadászzsákmány: az emlék.”
Könyvcímként is számos variációt jegyzett fel, ezek közül választotta ki a véglegeset.
Felesége elmondása szerint nehezen, gyötrődve írt. Könnyed, gördülékeny stílusa többszöri csiszolgatás, átfogalmazás eredménye. A már nyomtatásban megjelent könyveit utólag is javítgatta, az Ünnepnapokban piros golyóstollal száznál több korrekciót tett, amik aztán nagyrészt belekerültek a következő kiadásba. Általában apró pontosításokról volt szó, ilyen például az, amikor az említett könyv fejezetcímei közül is megváltoztatott kettőt. Az „édes kis nyuszika” helyett Nyulakról lett a fejezet új címe, az Őzbakokról pedig Őzbakjaimrólra módosult a második kiadásban.
Külön vizsgálat tárgya lehetne, hogy az 1956-tól újból megjelenő korábbi könyveiben mennyi volt az önszántából történő változtatás, és mennyi az, amit a Kádár-rendszer várt el, követelt meg a kiadhatóság ellenében. Erre csak Szász Imre tudott volna választ adni, aki szerkesztőként sokat és keményen vitázott ezekről, az általa is nagyra becsült íróval.
Széchenyi Zsigmond az írásaihoz nemcsak többnyelvű vadászati könyvtárának anyagából merített, de az íróasztala melletti könyvállványon szótárakat, lexikonokat és más kézikönyveket tartott. Gyűjtötte a nyelvi fordulatokat, irodalmi idézeteket, úgyszólván mindent gyűjtött, amiről úgy gondolta, hogy írásaiban felhasználható lesz. Talán ez a fantáziával párosuló, mindenre kiterjedő alaposság lehet máig tartó sikerének titka.
Vajon volt-e, van-e vadászirodalmunk szerzői között olyan, akire elmondhatnánk, hogy ennyire tudatos, a szó valódi értelmében, mondhatni foglalkozásszerűen író lenne?
Megjelent a Nimród Vadászújság 2023. évi júniusi lapszámában.
