1869-ben Nagy-Ölvedy Károly egy remek könyvecskével örvendeztette meg az érdeklődő vadászokat. A fácán tenyésztés ugyan terjedelmét tekintve nem nagy, mindössze 76 kis méretű oldalon látott napvilágot, ám még a mai olvasó is talál benne számos hasznos információt. Például azt, hogy akkoriban – és később is – időnként egzotikus fácán fajokkal is színesítették a terítéket.
A könyv több fajt is említ, de részletesebben az arany és az ezüst fácánt ismerteti. A királyfácánt azonban nem említi, ám ennek magyarázata roppant egyszerű; a faj ugyan 1841-ben került Európába, ám tenyészteni először csak a könyv kiadása után hét évvel sikerült.
Ám három évtizeddel később Fónagy József A fácán és fogoly vadászata, tenyésztése (1900) című könyvében a királyfácán már előkelő helyen szerepel, sőt a kötet egyetlen színes ábrája (Madarász Gyula festménye) is e fajt ábrázolja. A könyvből kiderül, hogy akkoriban a fácános kertekben több fácánfajt is tartottak, s a szerző még ezek viselkedését is összeveti. Egy helyütt például ez olvasható: „Párzásban a közönséges fácán is szétterjeszti tollait és úgy tetszeleg kiválasztottja előtt, és hangokat hallat, mely azonban nem a megijedt fácán hangjának felel meg; a király és Amherts (mai nevén gyémántfácán – K. Zs.) fácánok dürgése majdnem egészen más; az Amherst-fácán fütyülő hangot hallat, gyönyörű tollazatát tekergeti, mutogatja, és inkább a nyírfajd kakashoz hasonló mulatságot csinál, ugrál, lábait emelgeti, figurákat csinál, fején lévő szép tollazatát pedig kiterjeszti, mely szemét majdnem befedi, fejét büszkén, kényesen mozgatja előre-hátra; így kedvelteti meg magát a szerény, egyszerű ruhába öltözött, kedves tyúkocska előtt.”
Nem tudni, hogy az első külhoni fácánok – itt persze nem a vadászfácánra gondolok, ami szintén nem őshonos hazánkban – mikor érkeztek Magyarországra. Az azonban bizonyos, hogy 1866-ban, az akkor megnyitott Pesti állatkertben már volt egy fácánház, ahol egyebek mellett ezüst- és aranyfácánokat is gondoztak.
A teríték színesítésére leginkább a pompás, hosszú farkú, csillogó aranytollú királyfácán szolgált. Hazánkban már a 19. század utolsó évtizedeiben megpróbálták vadászati célból meghonosítani, egyebek mellett a szigetmonostori vadászterületen. Itt 1897-ben két kakast lőttek és még nyolcat láttak. Leírások szerint a királyfácán szabadon engedve vad és félénk, gyorsan és magasan repül. Talán ez lehetett az oka, hogy csak két királyfácán esett a vadászaton.
Fónagy szerint az az eredetileg Kínában honos madár nem őshazájából, hanem Angliából érkezett a magyar fácánosokba.
A szintén nagyon dekoratív, bár egyszerűbb tollazatú ezüstfácán telepítése viszont fiaskó lett, Fónagy szerint azért, mert „Bátor, harcias természeténél fogva nem lehet fácánosokban szabadon tenyészteni, mert örökké harcban áll a többi fácánokkal, melyeket, ha lehetne, kiűzne a világból; megöli az idegen fácánok csibéit, sőt udvarokban is annyira megy a vakmerősége, hogy kutyát vagy macskát megtámad, sőt, amikor a csibéit féltik, a kakas a gyermekeket megveri, bele repül az arcukba.” Ehhez csak annyi kiegészítést fűznék, hogy a kakas nem a csibéi védelmében, hanem a dürgési időszakban támad rá még a gondozójára is. Az újabb keletű szakirodalom is utal arra, hogy más tyúkalakúakkal nem tartható együtt, épp a kakas harciassága miatt. A gyengébb madarakat nem csak megöli, hanem meg is eszi. A 19-20. század fordulóján a Magyar Vadász- és Vadtenyésztő Társaság – amelynek épp Fónagy volt az igazgatója – az arany és a gyémánt fácánokat, illetve ezek hibridjeit próbálta meg vadászati célra betelepíteni, ám a madarak további sorsáról nincs tudomásom. Később is, időről időre színesítették a terítéket egzotikus fácánokkal, ám a második világháború után erre már nem volt igény. A Dr. Nagy Emil szerkesztette A fácán és vadászata (1984) című könyvben például már egy szó sem esik róluk.