Széchenyi Zsigmond születésének 125. évfordulójáról lapunk szerzői is megemlékeznek, ezúttal Varga Csaba számol be személyes élményeiről.
Amikor a vadászattal kapcsolatos, gyermekkori emlékeim között keresgélek, gyakran eszembe jut egy kopott fedelű, tört gerincű, agyonolvasott könyv. Nem a sajátom volt, bár a kisiskolás éveimben elég közeli kapcsolatban voltam vele – az ágyam melletti szekrény könyvespolcán ott sorakozott szép emlékű testvérem könyvei között.
Szerény, de alaposan válogatott gyűjtemény volt, és a szépirodalmi művek mellett ifjúsági regények is alkották – az én figyelmemet sokáig csak ezek kötötték le. Néha ugyan azt is a kezembe vettem, és megbámultam a fedelén található, terítéken fekvő leopárd fotóját, és cirkalmas, sárga betűkkel írt címét: Csui!...
Ha belelapoztam néha, a fotók böngészése után legtöbbször visszatettem a helyére. Volt mellette egy másik könyv is, ’valami’ Alaszkáról szóló, de azt figyelemre sem méltattam… Pedig, ha akkor tudtam volna!
A testvérem vadásznak készült, és a Széchenyi Zsigmond által írt könyveket számtalanszor kiolvasta. Nem túlzás, ha azt mondom, kívülről tudta mindegyik történetét és a lőjegyzékeket is, amelyen az elejtett fajok darabszámát vezette az író. Én, akkor, tizenéves fejjel, egészen más olvasmányok után érdeklődtem.
Meg kellet, hogy fertőződjek a vadászattal – a testvérem által -, hogy Széchenyi könyvet vegyek a kezembe, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy a választás nem sikerült valami jól!
A legtöbb magyar vadásszal ellentétben, számomra nem az volt a természetes, hogy leveszem a polcról Széchenyit és Kittenbergert, és tőlük tanulok meg mindent, amit csak erről a nemes időtöltésről tudni lehet. Inkább az erdélyi vadászírók és régi klasszikusok könyveit kezdtem el forgatni, Wass Albert, Maderspach Viktor, Nadler Herbert, és a többiek szemüvegén át tártam fel ezt a számomra ismeretlen világot. És mindenekelőtt Fekete Istvánén, akinek irodalmi írásai vezették fel számomra a vadásztörténeteit.
Amikor a könyvesboltban a kezembe vettem a Denaturált Afrikát, még aznap este nekiálltam. Az író utolsó útjáról készült könyv valami nyomasztó hangulatot közvetített felém, és én nem tudtam mit kezdeni vele. Olvastam az utazás megszervezésének nehézségeiről, a megváltozott körülményekről, a „kevés” vadról, amellyel Zsiga bácsi Afrikában találkozott. Amikor összecsuktam a kötetet, már tudtam, hogy valami hibát követtem el. Valaminek a végét olvastam el a kezdetek helyett. Előre rohantam az időben úgy, hogy nem tudtam, Széchenyi gróf vadászélete hogyan kezdődött el, és hogyan jutott el a sötét hangulatú Denaturált Afrikáig.
A következő könyvek, az Elefántország és Csui már a lehető legjobb irányba terelte érdeklődésemet, átéltem az afrikai vadászatok hangulatát, a tábori élet sajátosságait, és láthattam azt a szinte felmérhetetlen vadbőséget, amelyről csak korábbi olvasmányaimban, a fekete földrészen játszódó kalandregényekben olvashattam. Amikor a Hengergő homokot először fellapoztam, az előszót elolvasva tényleges izgalom fogott el. Ismertem gr. Almássy László életének főbb állomásait, lenyűgözött a sokoldalúsága, és akkor már Széchenyi Zsigmond stílusa is. Éreztem, hogy a vadásznaplók, és az útibeszámolók után ezek az írások már irodalmi hangnemben szólalnak meg.
Amikor a következő könyvet a kezembe vettem, rögtön felismertem a címét, ez volt az, amely a Csui!... mellett volt a polcon gyermekkoromban. Az Alaszkában vadásztam több volt, mint könyv, nekem igazi találkozás valakivel, aki ismeretlenül ugyan, de végig kísérte fiatal éveimet, és csak arra várt, hogy vadász - könyvet forgató vadászember legyen belőlem.
Az alaszkai történetek, a zord hegyek és erdők, a hatalmas hegyi juhok, medvék és jávorszarvasok világa, és Zsiga bácsi lenyűgöző stílusa magával ragadott. Amikor olvastam, ott voltam a sátorban, amelyet a kis vaskályhával próbált felmelegíteni a fagyos éjjelen, láttam a hegyi kos oldalán a lövés helyét, a viaskodó óriásjávorokat, amelyeket az író izgalmában nem tudott lefényképezni. Éreztem a sátor előtt sülő hús és máj illatát, a medvére lesben álló vadász izgalmát, a nyugalmat és csendet, amelyet a háborítatlan alaszkai táj adhat a vadásznak. Amikor az utolsó oldalt is elolvastam, tudtam, hogy megérkeztem Széchenyi világába, egyszerre világossá vált előttem oly sok kiadást megért könyveinek népszerűsége.
Természetesen ekkor már semmi sem tartott vissza attól, hogy a teljes sorozat példányait megvásároljam, és elolvassam. És hogy a kezdeti nehézségeket folytassam, utolsó előttinek az Ünnepnapok, utolsónak pedig az Ahogy elkezdődött maradt. Éreztem a vadászatok hangulatát, a kisgyermekkori emlékek, és vad élmények leírásának szenvedélyét, az apróvad vadászatét éppen annyira, mint a kárpáti bikáét.
Amikor a keményfedelű, zöld kötésű könyveket befejeztem, bennem is minden a helyére került. Széchenyivel, a korral, és még a Denaturált Afrikával kapcsolatban is.
A mai napig vallom, hogy az alaszkai kötet megismerése létfontosságú volt, hogy ez így legyen!
Megértettem, hogy a vadászat a természet törvényei szerint működik, és mindenkinek – nekem is! – a mértékletesség jegyében, az elején kell kezdeni mindent.
Zsiga bácsi is így gondolhatta, amikor idős emberként – utólag! - megírta vadászélete első történéseit…