Az alábbi írás a pandémia sűrűjében született, amikor fenekestül felfordult az életünk, és amelyben Juhász Ferenc kollégánk bepillantást enged az olvasóinknak a hegyvidéki hajtások kipróbált praktikáiba.
Legutóbbi számunkban már kiveséztük, hogy miként működik egy hajtás megszervezése, levezetése hegyvidéki területen. Úgy is írhatnám, hogy most elővenném azokat a dolgokat, amikről akkor nem beszéltünk, legyen az egy kis „turpisság” vagy éppen kézenfekvő segítség, melyekkel eredményesebbé, gördülékenyebbé tehetjük a vadászatunkat.
Tudom… Mielőtt bárki is megvétózná – hacsak gondolatban is – a szervezendő hajtásunkat a mai vírusos világban (beszéljünk akár a disznókat vagy akár az embereket sanyargató vírusokról), nekik mondanám, hogy minden, mi itt papírra vetődik, pusztán elméleti síkon történik, hisz jelenleg – nálunk a „lilában” – nem lehet disznóhajtást szervezni, de mire a kedves olvasó a kezébe veszi ezt a számunkat, talán addigra magának a társas vadászatnak – mint szabadtéri csoportos rendezvénynek – a lebonyolítása is akadályokba fog ütközni…
A vadászat kijelölése, annak már a tervezése is nem kevés okot adhat a fejtörésre. Hisz – általában – nem szabályos négyszög alakú sűrűket hajtunk, ahol a nyiladékok szélén ott áll a kocsival megközelíthető emelt lőállás. Itt egy „kicsit” kacifántosabb a helyzet. Egybefüggő – járhatatlan úthálózatú – erdők, szabálytalan alakzatban elhelyezkedő erdőrészek, nagy gödrökkel tarkított – igencsak szabdalt – terep és még sorolhatnám… A lényeg, hogy a vadat rejtő sűrűt (már ha a sűrűben fekszik, és nem mellette, az ormon, a lábas erdőben) nem lehet csak úgy „simán” körbeállni, hisz annak szabálytalansága, a terepviszonyok adottsága folytán igencsak balesetveszélyes lenne a mutatvány. Egyébként is, nem igazán értem a megoldásokat, amikor úgymond „egymás szájában” vannak a lőállások, s az embernek folyton azon kell az egyik szemével pattognia, hogy vajon a szomszéd betartja-e a kijelölt lőirányokat, vagy éppen elpuskázzák előle a feléje tartó vadat…
Egy-egy hajtás lőállásainak a kijelölésénél azt szoktam vallani, hogy olyan standok kerüljenek fel a térképünkre, amelyekbe mi magunk is szívesen beleállnánk, legyen szó az általa nyújtott biztonságérzetről vagy éppen a vadászati esélyeinek a kilátásáról. Nos, ez egy erősen szabdalt terepnél sokszor fejtörést okoz, sokszor pedig valósággal adja önmagát. Ugyanis nincs is annál jobb, amikor az embernek van egy saját – jól belátható és belőhető – katlanja, ahol igazából csak arra kell figyelnie, hogy a horizontra ne lőjön, a szomszéd puskától egy fél hegy védi, és amelyik vad beérkezik a látómezejébe, azzal csakis ő „gazdálkodik”. Mindezek tükrében azt vallom, hogy inkább nagyobb területet öleljen át az elállósor helye, inkább a távváltókon, egy-egy szökőfolyosón próbáljuk elállni a vad útját, még ha ez esetleg némi többletmunkával is jár, legyen szó a lőállások kijelöléséről, a vadászat lebonyolításáról vagy a lőtt vad esetleges összeszedéséről.
Aztán elérkezik a hajtás napja. „Szerencsére” az éjszaka eső volt, most meg olyan köd van, hogy mindenki jobban jár, hogyha magamban tartom az aktuális hasonlatomat. Jár az agyunk – a vadászat vezetőjeként –, hogyan is csináljuk a mai napot?! Huszonöt lőállásunk van, itt vannak a számok a kezemben. A huszonötből tizenöthöz komoly hegymászás szükséges, öthöz valamivel könnyebb út vezet, másik öt pedig kocsival is megközelíthető. Gyorsan egy térkép a motorháztetőre, egy segítő pedig magam mellé. Három kalapot kérek; egyikbe megy a tizenöt hegymászós, másodikba a „keveset, de menni akaró embereké”, a harmadikba pedig az öregek, sánták, gyengék lőállásai…
A reggeli eligazításkor gondosan – háromszor – is elmondom, hogy ki melyik kalap felé orientálódjék; aki nem tudja magát hová sorolni, őt akár név szerint is lehet a kalaphoz vezényelni. Megvagyunk. A karikázott térképünket nézegetve, felolvasom a számokat, mindenki azonosítsa be magát, aztán jöhet a felállás mikéntjének a silabizálása. Ezzel is körbeértünk.
Már megy a hajtásunk… Szól a puska itt is, ott is, én meg a lelki szemeim előtt látom, hogy hol is esik el a vad… Úgyhogy a vadászat közepénél már hívom is a lovasunkat, hogy mikor és hol kellene majd lennie. Igen, úgy gondolom, hogy dimbes-dombos – főleg gödrös – hegyvidéki területen elengedhetetlen a ló, az erdőt járó ló és annak gazdája (ideális esetben fakitermelő, akinek a lova nem rémül meg attól, hogyha esetleg nagyobb súlyt kell kihúzni egy gödörből), akivel már jó előre megbeszéltük, hogy „riasztás” esetén hol és mi lesz a dolga. De mindeme mutatvány ideális végrehajtásához kell még egy ember, aki az első hajtás végén tisztában lesz azzal, hogy melyik lőállásnál mit kell keresni a lovasunkkal, aztán ketten karöltve – mire vége a második felvonásnak – oda „teleportálják” az első körben lőtt vadunkat a teríték helyére vagy legalább autóval járható út mellé, hogy aztán a következő helyszínen kezdhessék elölről…
Már itt állunk a teríték mellett; a vadőr éppen próbál tüzet csiholni a máglyánkba. Átáztunk, véresek, sárosak vagyunk – de megérte…
Megjelent a Nimród Vadászújság 2020. évi decemberi lapszámában.