Az idén 125 éve született Széchenyi Zsigmond mesél nekünk a magyar természetvédelem emblematikus madaráról, mindezt abból az időből, amikor nagyon sok élt nálunk.
Említettem már, hogy mifelénk „vadpókának” mondták.
Ami ugyanolyan helytelen, amilyen Erdélyben a „vadpáva” – a siketfajd székelyföldi neve. Persze, valóságos vadpulyka is van a madárvilágban, valóságos vadpáva is – azoknak viszont semmi közük a túzokhoz, illetve a siketfajdhoz.
Külön fejezetet szánok rá, hiszen hajdani gyerekkoromban fontos szerep jutott az otthoni „vadpókának”, helyesebben a tollának – a szép tarka túzoktollnak!
Mondanivalómat a Sárréttel kellett volna kezdenem. Az ismételten emlegetett Sárréttel, meg az ugyancsak bemutatott, egykori otthonomat kettészelő Gaja-patakkal. A Gaja keskeny vize ugyanis választóvíz volt – világokat választott el egymástól! Két teljesen különböző, mégis szorosan összefüggő, ellentétes világot.
Gaján innen esett – a civilizáció, a „gazdasági üzem”: szántóföld, erdő, szőlő, belsőség, majorság, fácános, gondozott vadállomány – minden. Minden, ami a felnőttek szemében és a papíron számított.
Gaján túl pedig – a Sárrét!
Mert oda bizony a civilizáció legfeljebb átmeneti vendégségbe járt. A Sárrét – legalábbis az én kalandvágyó gyereklelkemnek – nagyon is sokfélét jelentett. Háborítatlan pusztaságot, rejtelmes ingoványt, vízimadarak titokzatos, vadregényes világát... Sok-sok vadlibát, tarkabarka vadrécét, cifra füttyű cankófélék feljebb-alább tilinkózó társaságát...
És – túzokot!
A túzok pedig, a magyar puszta emberkerülő, mérföldekre széttekintő, éber szemű „vadpókája” – bezzeg nem a civilizáció madara! Hanem a magányos pásztoremberé, a szabadban éjszakázó rideg gulyáé, az ősidők óta ártalmatlannak bizonyuló bádogkolompé – a csendé, a zavartalanságé, a szél kergette ballangóé, a csalfa délibábé...
Valamikor az volt a kedvenc járásom.
A Gaján túl!
A felnőttek szemében viszont – akiket akkoriban nem mindig lehetett megérteni – nem sok rákot érhetett a Sárrét. Járhatatlan, süppedős limbusnak tartották, sovány, savanyú legelőnek. Meg ócska kaszálónak, aminek szittyós szénájától kelletlenül fordul el az istállózott jószág...
– Haszontalan tehertétel az a Sárréte – hangoztatták –, tiszta ráfizetés!
Miattam ugyan mondhatták.
Hiszen a túzokok – mégis ott jártak!
A nagy áradások kivételével, jóformán állandóan ott tartózkodtak. Láttam is őket, ha nem is valami gyakran. De túzokot lőnöm – szinte restellem leírni – csak felnőttkoromban, érettségi után sikerült!
Iskolás éveim eme szégyenletes mulasztása aligha tisztán saját ügyetlenségemen múlott. Állítom, hogy a siker elmaradásában a vadpókáknak is komoly részük volt.
Az időnként „magyar strucc”-nak tisztelt túzokmadár ébersége közismert. Azt is tudjuk, milyen nehezen megközelíthető, négy-ötszáz lépés „biztonsági övezetet” maga körül tartó, szerfelett bizalmatlan fajzat. No, de olyan bizalmatlan túzok, amilyen valamikor a mi Sárrétünket járta – országszerte nem termett. Ez az egyetlen mentségem, hogy csak érettségi bizonyítvánnyal engedtek a sikeres túzokvadászok sorába.
De hol vagyunk még a sikertől! Legyünk szerények, elégedjünk meg egyelőre a túzok tollával!
Aminek láttára még ma is megdobban a szívem. Mert elemistakoromban, vagy tán még azelőtt, igen nagy becsben tartottam, szorgalmasan gyűjtögettem. Akkori életemben jóformán napirenden szerepelt a sárréti, túzoktollgyűjtő kirándulás!
Mégpedig annak kétféle módja: lovas és gyalogos.
Előre kell bocsátanom, hogy hajdani palléroztatásom – nevezhetjük nevelésnek is – sokkal nagyobb, sokkal több gondot fordított az ekvitációra, mint a venációra. Ami magyarul annyit tesz, hogy lényegesen többet kellett lovagolnom, mint amennyit szabad volt vadásznom.
Nekem pedig – minthogy szívesebben teszi az ember azt, amit nem mindig szabad, mint azt, amit mindig kell – jobban tetszett volna a fenti helyzet fordítottja.
De kérdem, kit érdekelt akkoriban a magam véleménye?
Amit egyébként minden felszabadulásnál nehezebb kivárni. A „saját vélemény” elismerésének idejét...
S minthogy abban az időben a fene se volt rá kíváncsi, minden áldott reggel – vasár- és ünnepnap kivételével – le kellett lovagolnom egy, gyakran két lovat is. Ha tetszett, ha nem. Ebből nem engedtek, még ha netán suszterinasok potyogtak volna is az égből. Pedig ez két-háromórás komoly időveszteséget jelentett. Fagyos időben a lovarda szalmacsapásán, különben pedig odakint, a határban.
A kétféle lovaglás közt azonban lényeges különbség mutatkozott: mert míg a nyitott lovardából legfeljebb kárörvendő verebek csiripelése, néhány fekete varjú károgása szórakoztatta – addig a szabad terepen való portyázás egyéb vadban is gyönyörködtette a kedve ellenére lovasított vadászt.
Különösen, ha Gaján túl volt a cél – a legalkalmasabb nyargalászó. Persze csak megfelelő, áradásmentes időben, akkor is csak a teljesen felszikkadt, lovat jól megbíró részeken. Mert az ingoványosába, még legszárazabb nyáron is, beledűlhetett a ló. Nemegyszer emlékszem, hogy hasig süllyedt, mozdulatlanra szorult lóval kellett a sárréti limbusban vesződnünk, míg végül hosszú kötélre fogott négy bivallyal sikerült csak kihúzatnunk...
Ez is a Sárrét kalandvilágához tartozott.
Hanem elsősorban mégis a túzok izgatta a lovas vadász szemét – a messze földre eltarkálló, még messzebbre elfehérlő, értékes túzoktoll!
Tudnunk kell, hogy az igazán kívánatos, becses darabok a túzokkakas „nagy szárnyfedő” tollai. A „kis szárnyfedők” is szépek, fekete-harántcsíkos rozsdabarnák, hanem a nagyok közt gyönyörű, habfehér is akad, széles, lekonyuló zászlójú, kissé darutollra emlékeztető!
Ez a legszebb, a legkeresettebb.
Akkoriban ugyanis egyik-másik uradalom még tartotta a régi Fehér megyei divatot, ami sallangós fogat parádés kocsisának fövegét nem a szokásos, árvalányhaj bokrétával, hanem hófehér, foszló tetejű túzoktollal díszítette. Ilyet pedig beszerezni csaknem ugyanolyan nehéz volt, mint díszkalpag forgójába illő kócsag-, daru- vagy vakvarjútollat. Magam is emlékszem néhány öreg Fejér megyei előkelőségre, aki túzokkakas fehér tollát tűzte – hogy Vörösmarty szavaival éljek – „nyuszt kalpagja fölött ragyogó nagy gyöngybe szegezve...”
Mi sem természetesebb, mint hogy kínálkozó alkalom adtán, hasznosítani igyekeztem tollkereső kirándulásaim gyümölcsét. A drága flóbertpatronra való fedezet érdekében.
Elismerem, hogy lóhátról könnyebben meg lehetett pillantani a gaz közül kifehérlő tollat – mégis nehezebb volt zsákmányul ejteni! Hiszen vágtázás közben nem volt szabad érte leállni, ha pedig süppedős részen fehérlett, meg se lehetett közelíteni. Ilyenkor csakis emlékezőtehetségében bízhatott a nyargaló tollvadász – és másnapi kigyalogolása esetleges sikerében. Mert az éjjeli szélvész régen kifújhatta a szép tollat a határból...
Az eredményes tollkeresés elsőrendű kelléke: az éles távcső.
Sárrétünk asztalsima lapályán egyetlen kis púpra, másfél méteres halomra emlékszem, régi pásztorkunyhó maradványára. Kedvenc túzokleső helyem volt. Sokszor hasaltam azon a kis dörcön, onnét távcsöveztem a messze pusztaságot. S ha eleven túzokot nem is mindig, értékes túzoktollat gyakran sikerült felfedeznem.
Különösen tavasszal. Mert igazán szép, forgóba illő dísztollat csak a pöffeszkedve-fuvalkodva dürgő, öreg kakas nászruhája hullat.
Téli ólmos eső jártán megesik, hogy a nyílt mezőségen gunnyasztó túzok szárnya úgy összefagy, nem tudja kibontani, képtelen felrepülni. Ilyenkor akár gyalog is elfogható, bottal is agyondobható – ha neki való futó és dobó kergeti.
Szerencsére sosem voltam tanúja, de ismételten hallottam kegyetlen túzokpusztításról. Még régi újságcikket is közölhetek róla, a Vadász és Versenylap éppen százéves, 1860. évi évfolyamában olvasom a következő – ugyancsak Fejér megyei –, „Túzokveszedelem” című jelentést:
Felső-Alap, Fehér megye, 1859. dec. 28.
Dec. 20. és 21-én vidékünkön 5-6 foknyi hideg mellett sűrű eső hullott, mit a nép ajka ólmosesőnek nevez. Ez jégréteggel vonta be a hólepte földet, s az itt tanyázó túzokfalkára végveszélyt hozott. A 30 óráig tartó fagyos eső alatt ti. a túzokok tollai jégcsappá válván, a szegény állatokra oly nagy súly nehezült, hogy szárnyra kapni képtelenek lettek, s így a különben olly nehezen ejthető nagy vadat akkori védtelen állapotában, a figyelmessé lett szomszédos falvak lakosai csapatonként részint elevenen elfogták, részint baltákkal agyonverték. Középszámítással 180–200 darab pusztult el. Legtöbbet, szám szerint 34 darabot, Dunajtsik nevű rétszilasi lakos fogott össze. A nép a zsákmányt, a sárbogárdi piacon, darabját 2 forintért árulta. A nagyobb részt sertéshúsként besózták, s most rágódnak az ízetlenné vált falaton. Talán ezen esemény megtéríti mindazon hitetleneket, kik eddigelé az ólmoseső hatásában kételkedtek. Alapi Salamon Zs. s. k.
Magam is emlékszem rá, amikor gyerekkoromban két eleven túzokot hajtott be hozzánk valamelyik pásztor. Chichette-tel tüstént kezelésbe vettük a jeges tollú, tehetetlen vadpókákat, szárnyuk fagyát felolvasztottuk. Minthogy azonban a felkínált ételt nem fogadták el, inkább visszavittük őket a Sárrétre, szabadon bocsátottuk. Ha megfelelő dísztollazatban érkeznek, aligha meg nem vámoltam volna őket. De szerény viseletű túzoktyúkok voltak, üzletre alkalmatlanok.
Még túzoktojással is kereskedtem annak idején. Megtörtént, hogy egy-egy véletlenül kikaszált túzokfészek elhagyott tojását hozták be. Vastag, szürkészöld, barna foltos, még a lúdénál is nagyobb vadpókatojást. Többnyire már megzápult állapotban került hozzánk, kikeltetni – emlékezetem szerint – csak egyszer sikerült. De még a záp túzoktojás is komoly értéket jelentett! Tisztára kifújtuk Czakó úrral – jaj, de kegyetlen szaga volt –, a kifújás nyílásait gondosan beragasztottuk, tojásgyűjtő kollégáknak pedig – megfelelő értékű cserébe adtuk.
Mondom, csak érettségi után, messze hordó, távcsöves golyós fegyverrel sikerült első túzokomat zsákmányul ejtenem. Nyár derekán, szénagyűjtés után, egyik baglyától a másik mögé bújva. Sajnos azonban tyúk volt az is, az akkori vadásztörvény még nem tiltotta lelövését.
Később, következő tavasszal, néhány vastag nyakú, hosszú bajszú, dürgő kakast is kerítettem. A legkülönb csaknem tizennyolc kilót nyomott.
Volt hát immár hófehér, sarlós tetejű dísztollam is, bőven. De úgy már nem tudtam ám örülni neki, mint a hajdani, kunyhómaradvány tetejéről megkukkerozott, egy-két fényes ezüstkoronáért áruba bocsátott, „konyulóra hajló” vadpókatollnak.
A dürgő túzokkakas – noha „fővad”-nak számít – egyébként sem az a kívánatos golyólövés, amilyen a többi. Nekem legalábbis – nem az. Szarvasbikát, őzbakot, valahányszor az ideje megjön, újból és újból megkívánom. A disznót meg éppenséggel nehéz megelégelni. Hanem a dürgő túzokkakasból – elég egy-kettő.
Elég egy egész vadászéletre. Olyan gyönyörű látvány a távolban feltűnő, nagy fehér bazsarózsaként ki-kinyíló, lakodalmi táncát pöffeszkedő parádéval lejtő túzokkakas, hogy néhány sikeres találat után – elég a céllövésből.
Mert valljuk be – mégiscsak az. Nagy sebességű lövedékkel megbízhatóan belőtt, jó távcsöves, modern golyós fegyverrel – feltámasztott könyökkel hason fekve – még a négy-ötszáz lépésre dürgő kakast is el lehet találni. Anélkül, hogy az ember valami csodálatos Tell Vilmosnak képzelje magát.
Meg aztán – valamirevaló trófeája sincs a túzokkakasnak. Kézzelfogható emlék nem marad utána. Legfeljebb egy-két tarka toll a kalapod mellett. De tarka tollat, kellő szorgalommal, túzok nélkül is szerezhetsz – a Sárréten. Szerezhettél...
A kitömött túzokot pedig előbb-utóbb megeszi a moly. Legyezőjét is elteheted ugyan, ahogy a siketfajdét szokták. De a túzokkakas legyezője alig nagyobb a tyúkénál. És a molyok – azt is megeszik.
Én bizony nem lőnék több dürgő túzokkakast – még ha fizetnének érte, akkor se.
Több örömöm tellett abban a néhány, szép magas sörétlövéssel lelőtt túzokmadárban, ami hosszú vadászpályám folyamán csövem elé került.
Hajtásban is lőttem néhányat, repceföld szélében.
A repcét tudvalevően igen kedveli a túzok, különösen télen, mert ez az olajos növény még a hótakaró alatt is javába zöldell. A túzok kemény lába pedig könnyen napvilágra kaparja. Repce kedvéért még hagyományos éberségéből is enged. Úgy van a repcével, mint egyszeri ember a pálinkával. Ha nem issza – meghal. Ha issza – kárát vallja. Inkább károsodjék akárhányszor, mintsem egyetlenegyszer is meghaljon.
A Penteléhez közel fekvő Sárosdon, sógorom egykori otthonában, nagy repcetáblák voltak valamikor. S a sok repcének megfelelő sok túzok. Ott nagyon értették a túzokhajtást. Körülásták a repcetáblát, alkalmasan álcázott lesgödörrel. A puskások gödörbe húzódtak, a tábla azon oldalán, ahonnét a túzokokat várták. A lesgödrök vagy száz–százötven lépésre estek egymástól. Két-két gödör közé egy-egy pokrócot vagy köpönyeget terítettek – ezt kikerüli a túzok, embert sejt alatta, nem mer felette elrepülni, nagyobb az esély, hogy a gödör fölé jusson.
Ha a túzokfalka már a puskások ottléte előtt megszállta a repcetáblát, óvatosan felijesztették, de úgy, hogy a furfangos túzok észre ne vegye a szándékot, azt higgye, véletlenül jön arra a fütyörészve bandukoló lovas, hangosan beszélgető emberpár. Mihelyt ugyanis a madarak megsejtik – pedig jaj, de könnyen, de sokszor sejtik meg –, hogy készakarva röptetik fel őket, nincs rá kádencia, hogy aznap visszatérjenek.
Ha viszont a túzokok érkezésekor a puskások már helyben vannak, a közeledő madarak azonban nem a gödrös oldaláról, hanem másik, védtelen szélről érik el a repcét, akkor a puskások mélyen gödrükbe húzódnak, megvárják, míg a gyanútlan csapat a tábla közepébe ereszkedik, legeléshez fog. Majd valami távol álló kazal takarása mögül, előbújik két-három ügyes lovas, széles rajvonalba fejlődik, s óvatosan a puskásvonal felé röpteti a mit sem sejtő madarakat.
Persze, nem mindig sikerül az efféle csataterv – a túzokészen túljárni, minden madárésznél nehezebb. De ha sikerül, s a nagy-nehéz vadpókák jó irányt vesznek, méltóságos szárnycsapással úsznak a puskásvonal felé, akkor bizony hangosan kalapálnak a gödörben meghúzódó szívek.
Tiszta, havas időben különösen szép a hajtott túzok. Úgy csillog a napfényben, mintha színezüstből lenne, a kakas is jól kitetszik a sokkal kisebb tyúkok közül.
Mondanom sem kell, hogy mindegyik puskás a kakast lesi. Öles szárnyával látszólag nehezen evez, mégis sebesen halad. Az újonc túzokpuskást pedig kivétel nélkül megtéveszti a lassúnak tetsző szárnyalás – mindig rövidet lő! Míg csak saját kárán meg nem tanulja, hogy a nekilódult túzoknak milyen hihetetlen hosszút kell elébe lőni...
És rendkívül kemény madár, nagy lövést elbír. Ha friss hó takarja a talajt, sebesülten tovaszállt túzok földre hullott vérnyomán messze el lehet menni. Ami, különösen ködös időben, nagy hasznára válhat a vadásznak.
De legtöbb kedvemet mégis abban a téli nyúlpásztába keveredett, két-három alkalmi túzokban leltem, ami váratlanul, toronymagasan, egymagában húzott el felettem. Messziről látta a hajtóvonalat, minél magasabban és minél sebesebben igyekezett menekülni. Az ilyen, ha jó helyütt, elöl sikerül telibe találni – ritka élvezetet nyújt a puskásnak. S amikor magas reptéből, összekapott szárnnyal, suhogva jön lefelé, önkéntelenül kedvenc költőm, Arany János jut eszembe – pedig nem lelőtt túzokra írta:
És amint lehulla puffanó eséssel,
Nagyot üt a földre hangos nyekkenéssel!
Megjelent az Ahogy elkezdődött… című kötetben.