Varga Csaba vadászírót ezúttal egy fácánhajtásra kísérjük el, ahol fürgeröptű vadfácánok aranyozzák be az élményt.
A hartai faluvégen népes vadászcsapat gyülekezik, s a havas, fagyos mezőben bolondosan kergetik egymást a vadászkutyák. A Duna menti szikrázó napfelkelte fagyos reggelt hoz, a néhány napja esett friss hó ropog a lábunk alatt. A mezőt, amelyen megállunk, kint hagyott körbálák teszik még hangulatosabbá, távolabb, az egyik tetején egerészölyv figyeli a határt, a vadászokat és a kutyákat.
Felvonulunk az úton az utolsó házak mögötti területre, s a Szemetest hajtjuk. A név valami régi szeméttelepre utal - egy rekultivált lerakót vett vissza magának a természet az elmúlt évtizedekben. A felszínen tenyésző bokrok, ligetek és a hóval borított gyep jól mutatja a természet gyógyító erejét, amelyhez csak az időre van szüksége…
A jobb oldali szárnyon elindulva végignézek a puskás hajtósoron. Sokan vagyunk, a hajtás túlsó végét nem is látom, csak a kutyák távoli kontúrját a havon. Ha lefelé nézek, mindenütt vadnyomok, látszik, hogy a nyugalmas élőhelyet hamar birtokba veszi a vadfácán is. Persze emellett nyúl is van, és rókanyomot látok néhol, de tudom, hogy a hajtást irányító hivatásos vadász nem nagyon tűri a dúvadat a határban.
A hajtás hosszú, de csak néha-néha szólal meg egy puska, főként a láb alól kelő fácánokra. Előre nézve egy nagy mező van még előttünk a gazos rész után, a végén egy bokros, ligetekkel szaggatott nádassal. A mezőre ráfordulva én a fasor mellett gyalogolok, amikor a hajtásból szalonka kel, és vág fel a magasba. A kép eszményi – elrepül a fasor belső oldalán, majd egy nagy fa mellett kívülre fordul, és a körbálákkal tarkított kaszáló fölött szárnyalva, a tiszta égbolton, szárnyait kitárva fordul egyet a nap előtt.
Megállok egy pillanatra, hogy a látottak minden részletét magaménak tudhassam, a szalonka pedig a túlsó fasor felé repül tovább.
A bokros részhez közeledve egyre többször halljuk az elállók puskáit. A szárnyvezető belülre küld - bár már látom az elállósor szélét - így nincs lehetőségem összezárni velük. A mögöttem lévő kis nádfoltból egyre-másra repülnek ki a madarak, melyekre lövést tenni senki nem tud. Mögülem is felkel egy, elhibázom, úgy, ahogy a következőt is. De az elállók felé szépen jut a fácánból, és a hajtók is lőnek párat a visszatörőkből. A kutyák jól dolgoznak, az egyik vizsla annyira lelkes, hogy a szemem láttára egy laposan szálló madarat majdnem lekap röptében.
A második hajtás a szomszéd fasor, ahova a szalonka is beszállt. Hamarosan újra szemünk elé kerül, megmutatja fenséges alkatát, ahogy nagyokat fordulva elszáll a gyepű felett. Az aljnövényzet sűrű, tüskés bokrok látszanak mindenütt. A kutyák nélkül meghajtani lehetetlen, de ők tudják a dolgukat, az előre gyalogoló fácánok hamar felrepülnek még a legsűrűbb részekről is.
Utoljára felállunk Nagykékesen, és a Kiskékesi-öntözőcsatorna mellett indulunk a Kandzsapart felé. A réten a hatalmas tocsogók jege vakítóan szikrázik a napsütésben, a csatorna melletti nádasból pedig számtalan fácán repül előre. A jobb szárny, amelyen haladok, csak nézi a sok madarat, amelyek jó része balra repül, vagy az elállók felett igyekszik a távolabbi nádasok felé. Mellettem az egyik vadász egy bokroson áthaladva igyekszik a kerítés felé, mozgásával egy fácánt riaszt fel, amelyre én rásütöm a puskámat. A ragyogó tollazatú, hosszú farkú kakas a hóra esik, egészen közel hozzám. Barátom felveszi, és örömmel akasztja az aggatékomra.
Átállunk a túlsó oldalra, én elöl sietve próbálok egy széles nádfolt elé kerülni. Az előttem felriadó fácánokból meglövök egyet, majd a nád túlsó felén felém repül egy másik, majd lehull az is.
A felszántott, havas tábla szélén botorkálunk, a napsütötte részek néhol kiolvadnak, és beszakad egy-egy pocsolya a lábunk alartt. A kiskékesi szivattyútelepnél zárunk össze, de a hatalmas nádfoltba csak a kutyák tudnak bemenni a nagy víz miatt. Felettem tizenkét tyúk repül el rövid idő alatt, majd egy kakas végig a hajtósor előtt – útja ott ér véget előttem a havon, egy bokor alatt.
A szivattyútelepet ki kell kerülnünk, de a túlsó oldalán még egy rövid hajtásra állunk fel. A szántás már kiengedett, a napsütötte részeken a hó is eltűnt már, de az erdő mellett még fehér a tábla széle. Egy visszatörő fácán kerül a puskám elé, utána már csak nézem a többi vadász szép lövéseit, és az elhibázott madarak magas röpte is lenyűgöz.
Negyven vadmadár fekszik a közeli szalmakazlak melletti terítéken. Egyikük tyúk is, de kakas is lehet, nem tudja megállapítani senki. Alkata, színezete mindkét ivarra jellemző lehet, de igazából egyikére sem.
Kiskékest elhagyva Harta felé tartunk, elhajtunk a reggeli gyülekezőhely, és a
Szemetes mellett. Az egyik bálán látom ott ülni az ölyvet, de az hirtelen felrepül, magasra emelkedik, és szitálni kezd a havas mező felett.