Nem tartozik a legnemesebb vadászati módok közé, sokan nem is sorolják a vadászat kategóriájába, hanem inkább vadgazdálkodási kényszerként emlegetik. Szerintük, a vadkár megelőzésére kiülő vadász olyan, mint egy csősz, aki védi a mezőgazdasági területet.
Lássuk be, van valami a ’csőszös’ hasonlatban, mégis rengeteg vadász keresi a vadkáros lehetőségeket, mert csak így tud rendszeresen kint lenni vadászterületen, ezzel esélyt kapni arra, hogy nagyvadat vagy dúvadat ejtsen el anélkül, hogy néhány nap alatt elköltené az egész évben vadászatra szánt pénzét. És persze így tudja élvezni az „erdőzúgást” is a puskája társaságában, amit más vadászati módok esetében csak évente pár alkalommal tehetne meg.
És vannak, akik nem a spórolás miatt választják a vadkárvadászatot, hanem mert ezt szeretik csinálni. Talán azért, mert fontos nekik a hasznosság tudata ahhoz, hogy fegyvert emeljenek a vadra. És talán azért is, mert az önállóság érzetét keresik, olyan helyet, ahol az egyedül meghozott döntéseikért kell a felelősséget vállalniuk.
Persze mindezt egy vadásztársaság tagjaként is élvezheti az ember, de sokan nem találnak megfelelő csapatot, ahova szívesen csatlakoznának, illetve megint meg kell említeni a fenti szempontot, az anyagi vonatkozást, hiszen nem olcsó dolog belépni még egy szerényebb képességű terület vadászatra jogosultjához sem, nem beszélve a nagyvadban bővelkedő helyekről. És bizony egyre többen vallják azt, hogy már nem éri meg tagnak lenni valahol, mert sok a kötöttség, sok a balhé, irigység, klikkesedés stb. Vannak, akik azért léptek ki a vadásztársaságukból, mert nehéz szívvel figyelték, ahogy a legnagyobb klikk által megszavazott, ámde laikus elnök hogyan hoz szakmai szempontból rossz döntéseket, aminek a vadállomány, a hivatásos vadász és a klikkhez nem tartozó tagok látták a kárát.
Mindezen és sok más okból van egy nagy rakás hazai vadász, akik kóbor lovagokként utazgatnak az ország különböző pontjai között, hogy kipróbálják szerencséjüket és kitartásukat egy-egy vetés őrzése közben. Mivel a vadkár megelőzése, elhárítása a vadászatra jogosultnak akár több millió forint veszteséget is megspórolhat, azt gondolhatnánk, hogy könnyű találni helyszínt, ahova ingyen mehetünk, cserébe az elvégzett munkánkért és a saját, sok pénzért vett felszerelésünk használatáért. Gondolhatnánk, de ne tegyük, mert nincs így. Valójában nem könnyű érdemi lehetőséghez jutni. Ennek talán az egyik fő oka, hogy az említett kóbor lovagok között vannak, akik nem felkészültek az önálló döntésre, viszont a felelősséggel sincsenek tisztában, így egészen meredek dolgokat képesek művelni. Miattuk nagyon bizalmatlanok a vadászatra jogosultak, ha bármelyiket megkérdezzük, hosszan sorolni fogja az elképesztő eseteket. A másik ok pedig abból eredhet, hogy bizonyos sok vadásztársaság nem alkalmas a külső segítség fogadására, mert akkora a fejetlenség és a torzsalkodás, hogy inkább kifizetik a tetemes kárigényeket, mint hogy bárkit beengedjenek a területükre.
Visszatérve a csőszös hasonlathoz, mint említettem, van benne igazság. És ezen a fonalon tovább haladva azt is meg kell említeni, hogy a tisztességesen végzett vadkárelhárítás bizony kemény munka is lehet. Mivel ezt csak kevesen végzik úgymond főállásban, így a kiesett éjszakák a nappali tevékenységeket igen megnehezítik. A megfelelő felszerelésről is gondoskodni kell, és nem árt terepjárót fenntartani, ha nem akarjuk a lehetőségeinket nagyon leszűkíteni azokra a helyekre, ahol hoznak-visznek, és mennek érted, ha szólsz, hogy elálmosodtál, vagy esik az eső.
És talán a legnehezebb az egészben az imént említett tisztességgel végzett tevékenység, hiszen a vadkáros kiülések, cserkelések valóban nem vadászatok a szó klasszikus értelmében, hanem mezőgazdasági és vadgazdálkodási eljárás, mondhatni kényszer, amelyben az azt végző vadásznak tudatosítania kell magában, hogy neki elsősorban nem az a dolga, hogy a vad terítékre kerüljön, hanem a vetés megóvása az elsődleges feladata. Persze az a legjobb végkifejlet, ha a vetést is megvédtük, és közben sikerült a zsákmányszerzési ösztönünket is kielégítenünk.