Az alábbi olvasmány az idén 125 éve született Széchenyi Zsigmond Ahogy elkezdődött… című könyvének utolsó fejezete. Ez a hitvallás bizony keserű élményt jelent a ma vadászának, de mégis érdemes újra és újra elolvasni, mert pont a keserűség az, ami reményt adhat egy jobb jövőképre.
Összeomlott a front, szerteszéjjel szaladtunk, ki-ki amerre jónak tartotta. Hazavergődtünk valahogy mi is, apámmal ketten.
Fáradtan, kedvetlenül, keserűen.
Na – de legalább vége szakadt. És a mi életünkben – ezt az egyet bizonyosan véltük tudni – soha többé nem lesz! Ilyesmire épeszű ember nem kapható többé. Ennek elfelejtéséhez jó néhány emberöltő ignoranciája szükséges...
Pedig mi is ismertük ám a nagy tudományú öreg rabbi, Ben Akiba nevezetes mondását, mely szerint semmi sem új a nap alatt! Amiről egyébként se biztos, hogy ő mondta, sőt azt gyanítom, hajdani híres királyának, Salamonnak könyvéből vadorozta ki.
De most valóban nem törődtünk azzal, hogy ki mondta.
Fődolog, hogy hazatérhettünk, hogy épkézláb megjöhettünk, hogy most már itthon is maradhatunk. Ezt se mindenki mondhatta el magáról.
De valahogy másképpen képzeltem ezt a várva várt hazatérést!
A nagy lidércnyomás alóli végleges szabadulást, kedves otthonom oly soká nélkülözött meleg biztonságát, hazai erdő, hazai vad, hazai természet istenhozottját, a boldog viszontlátást – az igazi, feledtető, kárpótló, engesztelő pihenést...
Így hát a kedvem, a lövészárokban oly gyakran kitervelt, hazatérési jókedvem, az sehogy se akart megjönni. Hiszen láttam immár, mire is jöttem haza. Sejtettem, hogy mi következik, hogy mit jelent a vesztett háború. Hogy mi mindent jelent!
Engem ugyan egyéb következményei akkoriban aligha érdekelhettek – a vadászatiak annál inkább! Eleget hallottam, főképpen sokszor olvastam, hogy vesztett háborúnak elsősorban a vadállomány issza meg a levét.
Persze, nem hittem el. Mit érdekli szegény vadat, győzők lettünk-e vagy legyőzöttek? Ezt bizonyára megint valami elméleti vadásztudós filozofálhatta ki, íróasztal előtt ültében.
Sajnos azonban az események csakhamar meggyőztek tévedésemről.
Rájöttem – történelmet, különösen vadásztörténelmet tanulmányozva –, hogy a háború utáni vadirtás bezzeg nem újság! Hogy az mindig úgy volt. Amióta világ a világ. Helyesebben, mióta olyan a világ, hogy nem vadászhatunk benne mindnyájan. Ez az állapot pedig régen tart már, bátran mondhatjuk, emberemlékezet óta.
S a sikertelen háborúból hazaözönlő elcsüggedettek, lefojtott keserűséggel túltelítettek, a munka, sőt munkakedv nélkül, fáradtan, éhesen, főleg pedig hazaváró szeretet híján maradottak – legelőször az ártatlan vadállománynak esnek neki. Azt öldösik-pusztítják, azt nyilazzák-gépfegyverezik – évezredek óta! Ősi pszichózis ez, minden vesztett háború elmaradhatatlan, természetes következménye.
Ilyenkor sül ki, hogy voltaképpen milyen sokan is vagyunk hát – vadászemberek! Csakhogy az ilyen, hogy úgy mondjam, általános nagyvadászat, bizony rendkívül sokba kerül. Számtalanszor ismétlődött példák tanúsága szerint: a kudarcvallott ország teljes vadállományába!
Nálunk se volt olcsóbb.
S csak azután, mikor már itthon is minden lecsendesedett, mikor már valóban nem maradt vadásznivaló, csak akkor döbbent tettének mértékére az önmagát „sapiens” fajtanévvel megtisztelő „Homo”! Csak akkor kapott észhez, akkor ébredt tudatára, hogy felgyülemlett keserűségét nem a háborúért felelősek felé, hanem a természet szeplőtelensége ellen fordította...
És akárcsak feldöntött kártyavárát a dührohamából siránkozva józanodó gyermek, hozzáfogott ahhoz, amihez a történelem során már számtalanszor, de az újabb időkben egyre gyakrabban fog – a rekonstrukcióhoz.
Vadásznyelven szólva: újabb vadállomány neveléséhez.
Senki se tagadhatja viszont, hogy ez a vadászati újjáépítés váratlan sikerrel járt. Főképpen a kisvad terén. Apróvadállományunk – néhány évi gondos és szakszerű vadóvás után – minden eddigi számot felülmúló mennyiségre szaporodott. Fácán-, nyúl- és fogolyvadászataink olyan eredményeket produkáltak, amilyeneket sem azelőtt, sem azóta nem sikerült elérnünk.
Talán részben ennek a vadbőségnek tudható be, hogy akkoriban, az első világháborút követő, egyébként ínséges években ütötte fel fejét egy másik, kevésbé örvendetes, napjainkban egyre nagyobb arányokat öltő jelenség – a vadászat fokozatos elüzletesedése. Anyagi gondjaikat enyhíteni igyekvő területtulajdonosok ráeszméltek vadállományuk vásári értékére, felfedezték az Európába újonnan importált, rendkívül hasznot hajtó, nagyszerűen tejelő, százféleképpen megfejhető, könnyen akklimatizálódó tájfajtát – a tengerentúli bérlelövőt!
Az én ifjúságomban még ismeretlen jószág volt. Akkoriban a vadászterület nem jelentett még anyagi hasznot hajtó tőkét, a lelőtt vad árából befolyó pénz csak vajmi ritkán fedezte a gondosan kezelt vadászat üzemi költségét. A vadas terület rendszerint ráfizetést jelentett, olcsóbb vagy drágább, egyszerűbb vagy fényűzőbb kedvtelést. A kedvtelés pedig, sajnos csak ritkán párosul üzlettel.
Akadt persze akkoriban is ügyes ember, aki sikeresen kapcsolt össze hasznosat a kellemessel. Ennek jellegzetes példájául egy régi, kedves barátomat említem, akit nemcsak kiváló vadászterülettel, hanem rendkívüli vadászszenvedéllyel is megáldott a sors. Ráadásul, üzleti körmönfontsággal is. Ez a kitűnő életművész nemcsak rekordárat fizető, falusi otthonát a vadászidény tartalmára bérbe vevő, amerikai nejlondinasztiára tett szert, hanem szerződésében azt is kikötötte, hogy az amerikai bérlők minden vadásznapra őt – a bérbeadót – is vendégül lássák! Mégpedig fiaival egyetemben, akik – tán mondanom sem kell – apjukhoz hasonló, kiváló lövők voltak. Ilyenformán barátom, saját vadászatán, vendég minőségében vehetett részt, ami lényegesen kellemesebb és tetemesen olcsóbb szerep a háziúr terhes szerepénél. S minthogy a bérlők a terítéken sorakozó eredmény után darabonként fizettek, nemcsak a saját maguk ejtette vadért, hanem a „tulajdonos-vendég” és fiai által lövöttért is pontosan leszúrták a nagyon is tekintélyes taksát. De még a napi ellátás és lakás árát is személyenként viselte a bérlő.
A tulajdonosok tehát – vendégi minőségükben – még saját szakácsuk főzte kosztjuk árát is a bérlők nyakába varrták. Hogy ráadásul még a lőtt vadat is ők adták el – nemcsak az általuk, hanem persze a vendégsereg által lövöttet is –, ezt természetesnek tartották.
Így, vagy legalábbis ilyenformán kezdődött el nálunk – immár negyven évvel ezelőtt – a vadászat egykor nemes mesterségének üzletté való lefokozása. Azok még csak kivételes jelenségek, mondhatnám sporadikus fattyúhajtások voltak. Azóta a hajdani palánta egyre dúsabban, egyre általánosabban burjánzik.
De nehogy azt higgye valaki, hogy ez tán csak nálunk van így. Így van ez, kérem, sőt fokozottan van így, a világ bármelyik sarkában! Tavaly jártam – harmincévi távollét után, ezúttal kormányzatunk jóvoltából – ismét Afrikában! Saját szememmel győződhettem meg arról, amit a szakirodalomból amúgy is tudtam. Hogy a vadászat odakint, a titokzatosnak mondott Afrikában is üzletté, az angol államháztartás nagyon is virágzó, rendkívül jövedelmező üzletévé – mit mondjak – kristályosodott vagy áporodott? Ma már ott is elsősorban kalmárszemmel nézik az elefántot-oroszlánt-kafferbivalyt – vajon hány dolláros elméleti árcédula fityeg a nyakán?
Hiába – ez így van. Ennek lehet örülni, lehet rajta siránkozni, fejcsóválva vagy érdektelenül tudomásul venni. De megváltoztatni – aligha lehet többé. A világ kerekét visszafordítani még senkinek sem sikerült. A világ halad.
Reméljük, jó felé.
Tudvalevő, hogy a vadászat sosem tartozott az olcsó kedvtelések közé. A vadászzsákmányt nemigen adták ingyen, valamilyen formában mindig, néha igen drágán, meg kellett fizetni.
Egy azonban kétségtelen.
Bármilyen sport, bármilyen szenvedély csak addig tökéletes, csak addig tesz eleget a testi-lelki üdítés követelményének, amíg Mammon istentől, az üzleti nyerészkedés bálványától mérsékelt, hogy úgy mondjam – illendő távolságot tud tartani.
Ahol a pénz válik a vadászat egyetlen hajtórugójává – ott baj van. Onnét S. O. S.-t jelez valamelyik vadállat. Számtalan példa bizonyítja ennek igazságát. Észak-Amerika hajdan milliós bölénycsordáinak, Dél-Afrika rengeteg elefántjának, India rinocéroszának teljes kipusztulása, bálnának, nagy értékű prémes állatoknak vagy akár hazánk nemes kócsagjának embertelen megritkítása – mindmegannyi, ellenünk szóló, súlyos vádbeszéd.
A pénz azonban nemcsak ilyen nagyszabású gonosztettekre késztet bennünket. Hanem mindig hajlamos arra is, hogy elfojtsa, kiirtsa – a romantikát! Márpedig a vadászat – költészet híján – szerintem nem is vadászat. Minőségét a benne rejlő realitás és romantika egymáshoz való viszonya szabja meg. Minél több az utóbbi, annál különb – minél kevesebb, annál gyengébb a vadászat.
Nekem legalábbis az kell elsősorban. Az a rengeteg, szebbnél szebb, felejthetetlen hangulat! Hiszen sokat emlegetett vadásznaplómat, ezt a szívemhez nőtt, ezt az „emlékterhes” könyvet nem a beléje sorakoztatott, hosszú számadatok, hanem a benne felhalmozott, emlékezetemben újraébredő hangulatok – vadászataim szellemi zsákmánya – teszik terhessé.
Ezek mennyiségéből, de főképpen minőségéből fakad a – megelégedettség. Ez a csodálatos, „minden sebre ír”, melynél értékesebbet, biztosabban hatót semmiféle patikában nem árulnak.
A megelégedettség lelki egyensúlyt jelent, természetközelséget, öntudatlan bölcsességet – az időtlenség békéjét.
A hosszú háború eldurvította az embert, eltávolította a természettől, elapasztotta szívében a jóságot. Pótolnunk kell ezt a hiányt, vissza kell térnünk a természethez, a vadászmesterséghez, gyűjtenünk kell a magasabb rendű, a szellemi vadászzsákmányt.
Nemcsak számolni kell a vadásztrófeákat, nemcsak térfogatukat, centimétereiket méricskélni. Hanem elsősorban „mérhetetlenségüket” kell mérlegelni.
Ne az agancs súlya számítson legtöbbet, hanem ötvözetének „finomsága”. A hozzá fűződő emlékek finomsága!
Ebben a szellemben nevelődtem vadásszá!
Megjelent az Ahogy elkezdődött… című kötetben.